A dögeltakarító úgy beszél a nagy nemzeti témák helyett egészen másról, hogy közben mégis szól – egészen másként – azokról is. A regény, amellett, hogy az idei könyvhét egyik nagy dobása, bízvást mondható Danyi Zoltán eddigi szépprózai munkássága csúcsának is. Z. KOVÁCS ZOLTÁN KRITIKÁJA.

Danyi Zoltánnak eddig is voltak jelentős szövegei és könyvei, de – legalábbis a prózát tekintve – a korábbi kötetek inkább a sajátos hang, a prózaírói egyéniség megtalálásának fázisait jelentik az új opus felől olvasva. Túl az epikus kísérletezéseken, A dögeltakarítónak a narráció hagyományosabb eszközeivel sajátos szövegvilágot sikerült teremteni.

A képlet látszólag egyszerű: a „jugó” világban, a Vajdaságban született magyar főhős a délszláv háborúval végleg elveszti identitását, „nem lelé honját a hazában”. Danyi Zoltán könyvének azonban csak háttere a „határon túli magyar keresi magát” narratíva. Itt egy ember keresi magát, mégpedig a nemzeti meghatározottságok mintázataihoz képest idegenül, bár azoktól nem függetlenül. A regénytől távol áll mindenfajta nemzeti heroizmus, kozmikussá növesztett kollektív önsajnálat. Aki a regény főszereplője, történetekben létezik, így képződik meg identitása. Történetek a szerb nacionalizmus szervezte „spontán mítingekről”, a benzincsempészetről, a berlini útról, a dögeltakarításról, a spliti mozaikról és az ott megismert Celiáról, a budapesti tartózkodásokról, végül a spliti megbékélésről. A dögeltakarító hősének a regényben elsődlegesen narratív, nem pedig mindent meghatározó nemzeti identitása alakul ki.

Történetek határozzák meg, milyen összetevőkkel rendelkezik a név nélkül maradó főszereplő identitása. (Az elbeszélés során mindvégig az ő nézőpontja érvényesül, ezzel is jelezve, hogy az egyes eseménysorokban megjelenő azonosulási lehetőségek mindig korlátozott érvényűek.) Az elsődleges igazodási pont Amerika, a Woody Allen- és Robert de Niro-filmek, a Parker tollak, a színes teniszpólók földje, ahová „neki mindenképpen el kell jutnia (…), mert Európának befellegzett, Európát túl sokszor kizsigerelték és a kutyáknak dobták, úgyhogy ha meg akar szabadulni a csontoktól, akkor Amerikába kell mennie…”. Az oda történő eljutás, a „Luftbrücke” terv azonban meghiúsul, hősünk Berlinből Budapesten keresztül ér vissza Szabadkára, majd Újvidékre.

Berlin mint „haza” a keresett identitás szempontjából szóba sem jöhet (a Németországba, Berlinbe utazók mindig „Gastarbeiterek”). Ugyanakkor az „anyaország” és Budapest sem jelentenek otthont: az „Európa” című fejezetben, ahol a forgalomkorlátozások miatt labirintusszerű Pesten igyekszik először valahová el-, majd a városból kijutni, megtudjuk, hogy Magyarországon Szentendre tűnik számára a legotthonosabb városnak („akárhogy vannak is a dolgok, neki a szerbek feltehetően már örökké hozzátartoznak ahhoz, amit eléggé bizonytalanul ugyan, de az otthonosság érzésének kell neveznie”). Budapest az (át)utazás toposzának változata, s ennek során is szerbiai történetek merülnek fel – amikor a dugóban araszolás közepette a Magyar utcába ér, eszébe jut egy régebben hallott vita, amelyet a csevap bosnyák, szerb vagy horvát eredetéről folytattak egy étteremben.

A regény helyszínei közül Split az egyetlen, amely valamiféle megbékélést hoz a főszereplőnek. Ez azonban nem az otthon vagy az otthonosság megtalálását jelenti. A dalmáciai város annak a kiszakadásnak a lehetősége, ahonnan esély nyílik a megelőző kísérletek kudarcának belátására. A zárófejezetben úgy tűnik, a spliti katedrális tornyából képes átnézni a „jugó” tájon, egész Újvidékig – aztán itt is egy történetnek, a dögeltakarításkor befogadott német juhász halálának elbeszélése helyettesíti az otthont mint helyszínt. Erre a történetre emlékezve mindenesetre „úgy érezte, hogy meg tud végre bocsátani Újvidéknek, meg tudja bocsátani ezeket az elhibázott éveket.”

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Z. Kovács Zoltán, Revizoronline.com, 2015. aug. 19.