Szentesi Zsolt: Pontos jellemzés — (re)kanonizációs problémák (MŰÚT Online)

A kádári puha diktatúra kultúrpolitikai hatalomgyakorlásáról írt imponálóan informatív, apró részleteiben is igencsak adatgazdag könyvet György Péter. Az ismert esztéta, eszme- illetve kultúrtörténész alaptézise szerint a Rákosi-éra dogmatikus, szélsőségesen kirekesztő, vulgármarxista (sztálinista/zsdanovista) időszaka után 1957-től, de különösen a következő évektől egy toleránsabb, megengedőbb, s egyúttal a művészi értékesség szempontját jobban respektáló „esztétikai gépezet” (12) beindulása konstatálható, mely persze továbbra is diktatórikus és monolitikus volt, s habozás nélkül lépett fel azon művészekkel szemben, akik határozottan (aláírások, megszólalás „ellenséges” rádióadókon) kinyilvánították ideológiai-művészetszemléleti opponálásukat. A szakirodalomban ezen esztendő régóta bevett, elfogadott kezdőpontja a 3 T néven elhíresült modellnek. György Péter 1980-at jelöli meg ennek végpontjaként. Szerinte nagyjából ekkortól indulnak azon folyamatok mind a bel- illetve külpolitikai történéseket, mind a művészeti életet, annak eseményeit illetően, melyek — bár akkor ez legkevésbé sem volt sejthető — végül 1990-hez, a rendszer összeomlásához vezettek (Európa-szerte is). A hatalom számára a nyolcvanas évek elejétől mind kevésbé voltak kontrollálhatóak a történések, a botrányok sora (az Írószövetség közgyűlései, Mozgó Világ, Tiszatáj, Új Forrás) is a mind idegesebbé, kapkodóbbá váló kulturális irányítás tehetetlenségét, részleges működésképtelenségét, hadállásainak kényszerű feladását mutatja. Ám a nagyobbrészt Aczél György nevével fémjelezhető művészetpolitikának ugyanakkor, túl azon, hogy nyilvánvalóan toleránsabb volt Révai Józsefhez, Horváth Mártonhoz képest, feltétlenül voltak pozitívumai is. A művészetek, de különöst az irodalom privilegizáltabb helyzetbe kerültek, a kultúrpolitika kifejezetten jó viszonyt igyekezett ápolni a „holdudvarba” tartozókkal, s egyúttal megpróbáltak mind többeket, sőt lehetőleg értékes „nagyvadakat elejtve” bevonni a legbelső körbe. Így nemcsak az az Illyés Gyula tartozott a preferáltak, sőt kivételezettek közé, aki a korábbi (már a háború előtti) évtizedekben is szoros kapcsolatokat ápolt a mindenkori hatalommal, de sok más neves, közismert művész is. S e csábításnak csak kevesen tudtak ellenállni (Mészöly Miklós, Kertész Imre, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Mándy Iván — csak az idősebbek közül), már csak publikálási illetve egzisztenciális okoknál fogva is. Mindez azt jelentette, hogy a kultúrpolitika számára a művészet releváns tényező volt! Egyrészt saját legitimitása egyfajta közvetett igazolása okán (és céljából), így egy-egy jelentősebb nemzetközi elismerés annak bizonyítékául is szolgálhatott: nálunk szabad, autonóm a művészeti élet és alkotás, hiába nem tartozik valaki — ahogy akkoriban mondták — a „fősodorba” (sőt lehet, némely művében közvetten ugyan, de a [mindenkori] diktatúra ellen foglal állást [Jancsó Miklós, Mészáros Márta filmjei]). Másrészt az úgynevezett magaskultúra maga is kitüntetetté, privilegizálttá, értékké, eszménnyé vált — amint erről György Péter is ír. Már csak azért is, mivel „az államszocializmus az autonóm művészetet a nagy pedagógiai cél: a szocialista ember megteremtésének lényegi eszközeként látta, s ennek megfelelően is vette irgalmatlanul komolyan” (15). E magaskultúrát a legkülönbözőbb módon próbálták elérhetővé tenni széles tömegek számára. A színházjegy- és könyvárakban ez éppúgy lecsapódott, mint a példányszámokban, a folyóirat-támogatásban vagy épp a honoráriumokban. Emellett azt is le kell szögeznünk: a diktatúra, a cenzurális viszonyok ellenére, a szólás- és sajtószabadság hiánya közepette sem maradtak jelentősebb alkotások az asztalfiókokban. 1990 után egyetlen olyan fontos, értékes könyv sem jelent meg, melynek szerzője azt mondhatta volna: ez már évekkel ezelőtt kész volt, csak a cenzurális viszonyok, a kultúr- és kiadáspolitika miatt nem tudtam kiadatni.

György Péter több szempontból is kiváló, pontos és érzékletes látleletét nyújtja a közel négy évtized történéseinek, a „tabuk és gyanúsítások rendszerének” (24), annak az „uralomtechnikai kompromisszumrendszernek” (67), melynek egyik specifikuma, hogy a művészetirányítás „egyetlen és kizárólagos valóságot” (69) hazudott, s egyfajta informális konszenzus jött létre a (kultúr)politika és az „alattvalók” közt. Ennek lényege egyik oldalról, hogy utóbbiak elfogadják a diktatúrát, az egypártrendszert, a szabad választások, a szólás- és sajtószabadság hiányát, s hogy 1956 ellenforradalom volt. Másik oldalról a hatalom nyújt egy viszonylagos jólétet, az anyagi boldogulás lehetőségét (fridzsiderszocializmus, gulyáskommunizmus, legvidámabb barakk), a művelődéshez való hozzájutást, s egyúttal azt, hogy nem szól bele az emberek magánéletébe: „A Kádár-rendszerben a dolgozók munka után hazamennek saját otthonukba, s ott már senki sem zavarhatja őket: az MSZMP megállt a lakásajtóknál.” (151)

A gyámkodó, paternalista, egyszer kedélyeskedően vállveregető, másszor ridegen elutasító, hol kegyesen dicsérő-osztogató, hol kemény-kegyetlenül szilenciumba kényszerítő, de mindig legelsősorban a saját ideológiájába illetőleg politikai érdekeibe merevült művészetirányítás addig soha nem látott módon nyúlt bele a kulturális élet folyamataiba, teljességgel szétrombolva-szétzilálva, felülírva és megsemmisítve annak autonomitását, integritását és önelvűségét.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szentesi Zsolt, Muut.hu, 2015. aug. 23.

2015-08-23 13:11:17
Hirvonen, Elina
Fordította: Szécsi Noémi
,,Amikor egy csendes diák bejön az iskolába, fegyverrel a kabátja alatt, és lelövi tíz osztálytársát, mindenkinek az áldozatok szüleire kell gondolnia. Milyen szörnyű lenne az egyiküknek lenni. Milyen...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ