Danyi Zoltán: "nem tud, vagy nem akar véget érni"
(kiadvány: A dögeltakarító)

A trauma mindig jelen idejű. Pontosabban, az igazi, mély trauma bármikor képes újra jelenné válni, és amikor már azt hinnéd, hogy vége, hogy eltompult végre, egyszer csak megint megjelenik, ott áll előtted elevenen, ami elpusztított. - Danyi Zoltánnal A dögeltakarító című regénye kapcsán Csutak Gabi beszélgetett.

Több műfajban alkottál már, írtál verset, prózaverset, elméleti szövegeket, egy prózakötetet, amelynek alcíme „egy regény fejezetei”. Úgy tűnik, mindig foglalkoztattak a műfajok közötti határmezsgyék. Milyen út vezetett A dögeltakarító című regényed megírásához?

Mindenfélét írtam, mindenféle színvonalon, ez igaz, de a műfajok közti határokkal nem nagyon foglalkoztam. Máshogy vannak bennem ezek a dolgok, más volt az „út” is, ami a regényhez vezetett. Elsősorban a nyelvet kerestem, a megfelelő hangot, hogy beszélni tudjak arról, ami történt. Sokáig, majdnem túl sokáig tartott, amíg megtaláltam, mert először téves irányba indultam, egy hagyományosabb esztétika irányába, amely esztétika utóbb teljesen alkalmatlannak bizonyult arra, amit csinálni akartam. Fel kellett adnom végül mindent, vagy majdnem mindent, amit az irodalomról az alatt a húsz év alatt megtanultam. Lényegében ez a felszámolás volt az út, amely a nyelvhez, és így a regényhez is elvezett.

A regényedben mintha egyszerre munkálna a felejtés és az emlékezés iránti törekvés. Hogyan látod ezt a kettősséget a háborús traumák feldolgozása szempontjából?

Ebben nem látok kettősséget. A trauma mindig jelen idejű. Pontosabban, az igazi, mély trauma bármikor képes újra jelenné válni, és amikor már azt hinnéd, hogy vége, hogy eltompult végre, egyszer csak megint megjelenik, ott áll előtted elevenen, ami elpusztított. Éppen ezért a felejtésre törekedni hiábavaló és felesleges, mert nem sikerülhet, emlékezni pedig hogyan is lehetne arra, ami örökké jelen van? A kettősséget inkább abban látom, ahogy a trauma kettészeli az életet, vagy ha valakit több trauma ért, akkor nem is csak ketté, hanem több darabra szakadozik az élete. Mivel ezeket a szétszakadt szálakat nehéz összefűzni, ezért úgy tűnik, mintha a traumatizált embernek több élete lett volna, pedig valójában nem volt neki egy sem.

Milyen személyes élményeid kapcsolódnak a délszláv háborúkhoz?

Ez a kérdés a könyv szempontjából lényegtelen. Nem érdemes arról beszélni, hogy erőszakoltam-e horvát nőket, vagy hogy vannak-e gazdag szerb barátaim, akik villát építettek a horvát tengeren. Sokkal érdekesebbnek tartom, hogy most én is horvát tengert mondtam, nyelvi reflexből. Miközben a regény egyik alappillére éppen az lenne, hogy nincs „horvát” tenger, nincsenek „bosnyák” hegyek, nincsenek „szerb” erdők, nincs olyan, hogy „magyar” föld. Ez csak egy nyelvi csapdahelyzet, ami félrevezető, téves gondolatokat eredményez, például a hazával és a máshonnan érkezőkkel, az úgynevezett „idegenekkel” kapcsolatban. Hogy a kérdésre mégis visszatérjek: tíz évig, vagy ha a könyvem főhőse jól gondolja, és ez az egész még mindig „nem tud vagy nem akar véget érni”, akkor több mint húsz évig éltem egy háborús országban, és ez alatt a több mint húsz év alatt testközelből nézhettem, ahogy valamit fokról fokra szétrombolnak. Erről a rombolásról szóltak az úgynevezett legszebb éveim, és mivel szeretem az életem, ezért szeretnem kell ezeket az éveket is, és néha úgy tűnik, hogy tényleg ezek a háborús évek voltak a legszebbek.

Megcsodálhattam például, amit más, úgymond szerencsésebb országokban felnövő kortársaim nem, hogy milyen kitartók tudunk lenni a szétverésben. Éppen úgy, mint amikor a szerelmet romboljuk le, fokról fokra, módszeresen és kitartóan, amíg bármi is van még belőle, amit tönkre lehet tenni. Sokszor éreztem úgy, hogy a szerbek és a horvátok tulajdonképpen szerelmesek egymásba, halálosan szerelmesek, és mindaz jellemző rájuk, ami ezzel jár, vagyis halálosan féltékenyek, irigyek és sértődöttek egymásra. Ez csak egy irodalmi hipotézis persze, de így tudom megérteni a hevességet, amivel harminc-negyven évente egymás torkának esnek, mert azt is láttam már, hogy a legnagyobb szerelem hogyan képes átcsapni a legnagyobb gyűlöletbe.

A regény egy pontján a főhősnek felteszik a megválaszolhatatlan kérdést, hogy „kinek az oldalán áll”. Engem az érdekelne, hogy milyen ebben a helyzetben lenni, mit jelentett a harcok idején és Jugoszlávia szétesése után vajdasági magyarnak lenni?


Engem ez nem nagyon érdekelt. Nem egy magyar vagy szerb vagy horvát történetét akartam megírni, ennél azért nagyobb tétje volt a dolognak. Engem a gyűlölet, a harag, a fájdalom érdekelt, és hogy ezeknek a tüzét hogyan lehet átalakítani mondatokká.

A bolyongás, a határok konkrét és átvitt értelmű átlépése a regény központi motívumai. Miért kiemelten fontosak ezek számodra íróként?

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Csutak Gabi, Litera.hu, 2015. aug. 27.

2015-08-27 13:21:30
Tolkien, J. R. R. (1892–1973)
Fordította: Gálvölgyi Judit
A szerző posztumusz kiadású művét, amelynek története A Gyűrűk Ura mitológiai hátterét alkotja, apja halála után Christopher Tolkien szerkesztette könyvvé. A szilmarilok ,,az óidőkről, a világ első koráról...
Tolkien, J. R. R. (1892–1973)
Fordította: Gálvölgyi Judit
A Gyűrűk Ura előtti időkről szóló regék közül Túrinnak és a húgának, Nienornak a tragédiája olvasható ebben a könyvben. A történet első verzióit J. R. R. Tolkien az első világháború végén és az azt követő...
Tolkien, J. R. R. (1892–1973)
Fordította: Gálvölgyi Judit
A szerző posztumusz kiadású művét, amelynek története A Gyűrűk Ura mitológiai hátterét alkotja, apja halála után Christopher Tolkien szerkesztette könyvvé. A szilmarilok ,,az óidőkről, a világ első koráról...
Knausgård, Karl Ove
Fordította: Fordította: Patat Bence
A tizennyolc éves Karl Ove Knausgard az érettségi után egy északnorvég halászfaluban kezd önálló életet. Bár életében először tényleg távol van az apjától, a fizikai távolság sem feledteti a múltat, amely...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ