Valamiért mindig azt érzem, hogy az újabb generációból a leginkább Dragomán Györgyre kell figyelni. Talán tudom is, mi az a valami, ami miatt ezt érzem: a világlátása és a mesélő kedve intenzitása az, hogy ha csak beszél, és jó eséllyel egy szavát sem lehet érteni, akkor is lenyűgöző, lelkesült, igazi.

Meg persze ott vannak a jó kis szavai, hogy nem csiklandoz nála a toll, hanem csiklít, és a papírt nemcsak fecnikre lehet tépni, hanem foncsikákra is. Kíváncsi lennék rá, mit kezdenek ezekkel a szavakkal a fordítói. Mit kezdjünk mi ezekkel a szavakkal? Én leginkább örülök nekik, néha olvasás közben az ég felé lököm mindkét kezemet, hogy igen, ez az, mint amikor először olvastam Tamási Áront, és azt mondták benne: erősen sokat tudsz. Idegen nyelv, amit mégis értek, mint valami szép álomban.

Dragománt olvasni jó. És nemcsak a történetért, nemcsak a szavakért, hanem az írói nagyrabecsülésért, hogy a Máglya fejezetei nem a szokott, szép rendességgel követik egymást, de persze nem is önálló novellák, amelyeket a főszereplők azonossága tart össze, akármilyen szép hagyományai vannak is ennek a megoldásnak a magyar irodalomban. Fejezetek, de kell főznünk egy kis enyvet hozzá, hogy minden egyben maradjon, mint egy összetört korsó, amelynek passzolnak a darabjai, de nem annyira, mint a mesében, hogy aztán a vizet sem ereszti ki.

Keresem még a szerelmetes pillanatokat. Például amikor az egyes szám első személyű történetben a kislány azt mondja, hogy a copfjánál elkezd fájni a feje. Ilyenkor elindul az olvasó a tájolóval, hogy megtalálja a szerzőt, aki nyilván nem kislány, és mégis gondol erre, már a copfra. Szervusz, szerző, hadd rázom meg, nagy tisztelettel, a kezed.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fáy Miklós, Nol.hu, 2015. aug. 28