Bazsányi Sándor: Medvét céloz, madarat talál

Egy neves amerikai irodalomtudós valamelyik szemináriumán a szépirodalmat - mint kiszámíthatatlan irányú beszédaktust - olyan vadászathoz hasonlította, ahol ugyan medvét célzunk, ámde az égből mégiscsak egy ártatlan madár hull alá. Nézzük például Király Levente új verseskötete első ciklusának programadó Első dalát: "Meguntam a fecsegést. / Higgyétek el, szinte minden az. / Mindenki fecseg, én is, / hajajj! - de azért igyekszem. / Lássuk a medvét! / Kirepül madaram kerek égbe." Kirepül - majd lehull. Az olvasó elé hull. Aki kézbe veszi, vizsgálgatja, simogatja, nézegeti. És közben talán el is felejti, hogy valójában nagyvadra, medvére vágyott.

Pályakezdő költők esetében (de meddig is tart egy pályakezdés, öt év, tíz év...?) szokás beszélni a nagy forma hiányáról, ígéretéről vagy lehetőségéről. A pályakezdő Király Leventét a legtöbben irodalmi paródiáiról ismerték, miközben megjelent két másik verseskötete, majd most ez a harmadik. Tehát volt ideje, lehetősége megtalálni a saját hangját - persze nem a végérvényesség, hanem a belső célszerűség értelmében. Nincs arany közép - olvashatjuk a kalligrafikus arany betűkből szedett címet, ráadásul a borító közepére igazítva. Hangsúlyos, már-már provokatív döntése szerzőnknek, hogy a legtöbb versében lemondani látszik bármiféle nagyvad elejtéséről, a nagy (vagy akár csak kötött) forma és a veretes (vagy akár csak egyívű) dikció igényéről. Az "arany közép", a költészet királyi útja Király számára - valamilyen okból kifolyólag - járhatatlan. Verseiben többnyire rövid távú ötleteket bont ki, illetve ereszt szabadjára - ezt nevezték a német korai romantikusok elmeélnek, azaz Witznek -, távoli, alig hallható rezdüléseket, visszhangokat keltve az olvasó lírai emlékezetében, leginkább annak rövid távú hangszekrényében.

A Néha hangokat című költemény például látszólag leértékeli a költészet anyagát, a nyelvet a zene javára: "...de jó lenne, ha a következő / életemben zenei tehetséget kapnék...", ámde zárlatában a nyelv - immár nem mint téma, hanem mint közeg - mégiscsak áthajlik egyfajta zenébe, és itt mintha Kemény István hatását éreznénk, hallanánk: "Addig is írok, csak hát az / más, más, más, / nagyon, egészen / más." És mintha ez lehetne a minimalista eszközökkel minimális célokért dolgozó Király költészetének egyik lehetséges iránya: a veretes formáktól elforduló kedély privátzümmögésének felerősítése, árnyalása, kidolgozása, variációs újra- és újrahangszerelése. (Ahogyan azt például, kevésbé dallamos formában, a Szerelem 1.0 - Szerelem 2.0 - Szerelem 3.0 - Szerelem 4.0 négyes szekvenciájában olvashatjuk.)

De az is lehet, hogy nem a dallam, nem a cirpelés Király költészetének távlatosabb közege, iránya. Lehet, hogy az önmagába bonyolódó, majd önmagából kicsomagolódó, önmagát felszámoló lírai én rendhagyóan vallomásos (a vallomás hagyományos műfaját elrajzoló) hangfekvése perspektivikusabbnak tűnik. Mondjuk a Minden megy tovább című darabban, amelynek íve az önmegszólítástól ("Ha tudom, mi a jó, miért hajlok mégis a rosszra?") vezet a másik megszólításának ironikusan ábrázolt és elfogadott kudarcán át ("Érted is csinálom, de leginkább magamért.") valamiféle általános emberleírásig, egyfajta megejtő kukorellyzmusig: "Nem tudom, mi milyen, csak azt: létezik. / Az ember él, mozog, / eszik-iszik, lélegzik, / néha másokhoz ér. / Aztán csak megy tovább." És míg Kukorelly Endre verseinek olvasóját leginkább azok fatális zártsága ragadja meg, a következetesség minden értelmében, addig Királynál talán éppen a többszintű, tematikus és hangfekvésbeli nyitottság lehetne a garanciája annak, hogy meggyőzően járja tovább saját - noha költőelődök és pályatársak ajánlataival szegélyezett - útját.

A kötet négy ciklusát megelőző Himnusz tulajdonképpen a hagyományos forma legfőbb célszemélyének megszólítását, tehát önnön beszédhelyzetét járja körül - először egy retorikus (ál)kérdéssel: "Istenem, zengjek-e néked / régi nyelvezeten dús / örömöktől terhelt himnuszt...", majd a lehetséges válaszok sorával, míg végül valódi kérdésbe, a költő legsajátabb kérdésébe torkollik: "...ész, gondolat, szikra, / tapasztalat, nyugalom, lassu láng, / te vagy, uram a minden, / te vagy uram, az Úr; / így?" Így. Így írok én - mondhatná az Így irtok én című 2004-es paródiakötet szerzője. És miért így? És miért pont Istenről? És miért kérdezve? És miért olcsón szembeállítva egymással a Hegyi beszéd című versben az eredeti gondolatot a szegénységről az egy dollártól "ezer, millió, végtelen dollárig" nyúló gazdagodás ötletsorával? És miért verset írva a szerelemről? És miért egyáltalán verset írva? Olyan kérdések ezek, amelyeket feltehetően Király is megfogalmaz magának, és amelyekről persze mi, olvasók is óhatatlanul értesülünk, sokszor meglehetősen provokatív formában és még többször bizony olyan versek formájában, amelyek önmagukat (nemcsak létüket, de minőségüket is) megkérdőjelezve utalnak az igazán döntő kérdésre: Ha így néz ki a vers, akkor egyáltalán miért a vers? Ha nincs "arany közép", akkor mihez képest vers a vers? Mit kezdjünk önmagukban az alábbi versekkel, azazhogy dehogy önmagukban, hiszen szembenállnak egymással, fokozzák egymás hatását a kötet 34. és 35. oldalán: Zene bekapcs. / Világ leszar. ('90) - Beszoptuk ezt a / nagycsöcsü kurvát [pont nincs] (Samantha Fox).

És noha vékonyka kötetünk egéről gyakorta a fentiekhez hasonló madárkák hullanak alá, kiáltsuk bátran szerzőnkkel: "Lássuk a medvét!" Lássuk azokat a meghatározó, mivel a kötetszerkezetet döntően befolyásoló verseket, amelyek révén meggyőzően összeállhat a rend, és így talán megtalálhatják helyüket, helyi értéküket az önmagukban kiáltóan esetleges, esetlen darabok is. (Talán nem véletlen, mivel kötetünk strukturális garanciáját érinti, hogy szerzőnk az utolsó lapon illendően köszönetet mond Oravecz Péternek és Sárközy Bencének "a szerkesztésben nyújtott segítségükért".) Szívem szerint én most az első (A másik derengő vonalai) és az utolsó ciklusban (Vele már soha többé) keresgélnék, az előbbiből kiemelném mondjuk a Minden megy tovább című verset, az utóbbiból meg az Egy nap életet.

Ja igen, van valami búvópatakszerű kamaszos-vicces hangfekvése a kötetnek, amihez mintha túlságosan ragaszkodna Király, vagy mintha az tapadna túlságosan őhozzá. Nem tudom. Mint ahogyan azt sem tudom, hogy miért zavar ez a retardált hangfekvés, amikor bőven belefér az "arany középről" eleve és deklaráltan lemondó kötet poétikai terébe. Lehet, hogy maga a deklaráció nem is zavar, sőt. Ámde a deklaráció egynéhány szövegszerű következményének már nem tudok felhőtlenül örülni. Válogatok Király kötetében, mint finnyás gyerek a menzán. Feltúrom a pörköltszafttal vegyülő krumplifőzeléket egy-egy ízletesebb húsdarabért. Lapozgatom a kötetet egy-egy emlékezetesebb szókapcsolat, sor vagy vers kedvéért.

Forrás: Élet és Irodalom, 2007. május 4. (www.es.hu)

2007-05-29 15:51:48
Fordította: Pék Zoltán
Londoni nyarak sok zenével és fűszerrel
A fiatal brit irodalom egyik legígéretesebb szerzőjének regényében egy ghánai fiú felnövéstörténetét követhetjük végig délkelet-Londonban. Miután nem jut be az áhított zeneművészeti...
Fordította: Kúnos László
A halhatatlanság ára
Hajnalcsillag-sorozatának második kötetében Karl Ove Knausgard ezúttal két szereplőre összpontosít. A regény első fele 1986-ban, a csernobili atomkatasztrófa évében játszódik, és egy Syvert...
Fordította: Kúnos László
A halhatatlanság ára
Hajnalcsillag-sorozatának második kötetében Karl Ove Knausgard ezúttal két szereplőre összpontosít. A regény első fele 1986-ban, a csernobili atomkatasztrófa évében játszódik, és egy Syvert...
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ