Rózsa Sándor van a regény középpontjában. Az elbeszélő egy koronatanú, Veszelka Imre. Ebben az esetben különösen érdekes lehet a regényírói választás. Miért pont ő, Rózsa Sándor?

Cserna-Szabó András: Most, hogy kész lettem a regénnyel, gondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen hogyan keveredtem én Rózsa Sándorhoz, és arra jutottam, hogy valószínűleg akkor kattant be nekem ez a XIX. századi Szeged, amikor Rézi nénit kutattam hetekig a Széchényi Könyvtárban. Szerintem ő, Doleskó Teréz a XIX. század magyar gasztronómiájának legfontosabb alakja, és mégis: szinte semmit nem tudunk róla. Hetekig tekertem a mikrofilmolvasóban a régi szegedi újságokat, szerintem akkor fertőződtem meg. Így tehát tulajdonképpen a civil, polgári foglalkozásom (a gasztronómiai újságírás) felől érkezett a téma. A regényhez pedig egy olyan elbeszélőt kerestem, akiről az olvasó elhiszi, hogy mindent tud. Veszelka, mint legjobb barát majdnem mindig Rózsa mellett van (mint Sherlock Holmes mellett dr. Watson), így aztán mindent lát. Hiteles elbeszélői pozíciónak tűnt.

Történelmi regényről van szó. Mennyiben idézőjelesen; egyáltalán, van-e valamilyen írói reflexiód a műfajról?

Nem hiszem, hogy a Sömmi. történelmi regény lenne, bár mondjuk a szabadságharcról szóló fejezetek történelmileg nagyrészt hitelesek. Az Epilógus meg például nagyon nem hiteles. Van benne az „alterációs sci-fi” műfajából (olyan írás, amelyben másként alakult a történelem, nem úgy, ahogy valójában) – ezt a kifejezést egyébként Takács Ferenc egyik kritikájából tanultam. De hát ezen kívül még sokféle műfaj előfordul a Sömmi.-ben: ha akarom, hívhatom easternnek, betyárregénynek, ördögregénynek, remake-nek, parafrázisnak, paródiának, de van benne a vámpírregény műfajából is. Műfajilag hibrid. Ha történelmi regény, akkor nyolc idézőjelben.

Márton László egy helyütt ezt nyilatkozta: „Számomra soha nem a korszak az érdekes. Még csak nem is az a történelmi esemény, amely a majdani regény úgynevezett „témája” lesz. Talán meglepő, amit mondok, de engem íróként nem érdekel a történelem. Engem a dolgok elbeszélhetősége érdekel.” Mennyiben osztod ezt a megközelítést, mennyiben jellemző rád is?

Egy regény megírásában nekem a gyűjtőmunka a leginkább élvezetes. Nagyon veszélyes folyamat, mert az ember beleszeret a frissen szerzett tudásába, és elkezdi önteni a történelmet, a néprajzot stb. a papírra, elfelejtkezve arról, hogy nem történelmi szakdolgozatot, hanem regényt ír. Mindenki olvasott már olyan regényt, ahol őrjítően sok tudásanyag van belepasszírozva a történetbe, és a regény elveszik az adathalmazban, magyarán az író jó tanulóként felel. Engem se érdekelt a történelem, vagyis csak annyiban, hogy az olvasó számára hiteles (vagy inkább: hihető) díszleteket, nyelvi közeget teremtsek. Sokkal inkább érdekelt az Ördöggel való paktum ügye (abban a korban vagyunk, amikor még a legnagyobb emberi félelem az üdvösség elveszítése volt), és a történelem megváltoztatásának lehetősége. Szerintem ez az írói szabadság csúcsa. Hamvas írja a Karneválban, hogy „Azok az erők, melyek sorsunkat intézik, úgy látszik, nem elég tehetségesek.” A magyar történelmet tekintve ez a mondat sokszorosan igaz. Hány magyar gimnazista tépte már a haját a törikönyv felett, hogy „nem arra, bazmeg, hülyék, hanem amarra!” Én íróként néha fordítok a döglött irányon, és ez nekem jól esik. Sándor erre azt mondaná: „Azé gyerök, hogy játsszon.”

Sokan vélik úgy, a jelen költőietlensége, elbeszélésének ebből eredő poétikus nehézségei vezetnek elmúlt korok megidézéséhez, hőseihez. Te hogyan látod?

A régi szegedi nagytáj nyelvéből nagyrészt csupán az ö-zést ismerjük, ezt is inkább ironikus felhangokkal (lásd pl. Hofi Rózsa Sándor-paródiáját). De aki belelapoz Bálint Sándor kétkötetes Szegedi szótárába, az egy olyan – mára jórészt elpusztult – költői tájnyelvet talál, hogy a gyönyörűségtől szinte sírni kezd. Vagy említhetném Tömörkény István nyelvét (aki a legnagyobb magyar írók egyike, ennek megfelelően ma alig ismeri valaki). Ráadásul nekem ez a nyelv az „apanyelvem” – az apám Hódmezővásárhelyen és Szegeden nevelkedett, gyönyörűen ö-zik, hihetetlen szavakat, mondásokat használ. Én ugyan nem beszélem az apanyelvem, de hallom a szépségét, a minimalizmusát, a bölcsességét. A kérdésre a válasz: igen, nagyon jó volt elmerülni egy poétikus múlt időben. Még akkor is, ha én nem tartom költőietlennek jelent.

A téma megdolgozását megelőzték-e kutatások, történeti búvárlások? Ha igen, milyenek?

Ez egy olyan téma, amit csak előzetes kutatással lehet elkezdeni írni. Alapvetően három Rózsa Sándor van: a legendák, a történelem és az irodalom Rózsa Sándora. Én mind a hármat használni akartam, tehát végig kellett olvasnom a néprajzi és történeti forrásokat éppúgy, mint a regényeket és a novellákat. És nemcsak Rózsa Sándorra vonatkozóan. Azt szerettem volna, hogy a tanya úgy nézzen ki, ahogy a XIX. században egy alföldi tanya, a halász úgy halásszon, ahogy akkor halászott egy halász, a csárda-vendéglő és az ételek leírása is stimmeljen stb. Ehhez aztán megtaláltam a könyvtárban a szakirodalmat, aminek feldolgozása felejthetetlen élmény volt. Csak néhány könyvet említek a sok közül: Bellon Tibortól A Tisza néprajza (2003), Bálint Sándortól A szögedi nemzet (1974-77), Sima Lászlótól a Szentes város története (1914), Szenti Tibortól A tanya (1979), Cserzy Bélától A nagy palóc elindult: Mikszáth Kálmán szegedi évei (1939), Papp Imrétől A parasztember élete Szentes tanyavilágában (1982). Nyelvileg rengeteget segített Dr. Margalits Ede Magyar közmondások és közmondásszerü szólások című könyve a „Millénium évéből”.

Az elbeszélői hang, a dialektusok kiválasztása miként alakult? Evidens volt ez a szintaxis, vagy sokáig keresgélted?

[...]

A válasz és a teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2015. október 28.