A magyar próza elmúlt harminc évében sokan megírták már a megalázottak és megszomorítottak történetét, a nehéz sorsú kisközösség monoton és brutális hétköznapjait. Így aztán a műfajban tett minden újabb próbálkozás gyanúsnak tűnhet, hiszen törvényszerűen magán viseli az elődök jegyeit, ismétléssé válik. De vajon mi a helyzet akkor, ha egy művet − nevezetesen Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című kisregényét − az ismétlés alakzata szervezi, ha a szövegben hemzsegnek a vissza-visszatérő motívumok, jelenetek?

Az Aludnod kellene tisztában van azzal, hogy milyen hagyományba ágyazódik be, pontosan tudja, hogy kiknek a történetét mondja újra, Kiss finoman jelzi is a viszonyítási pontokat (Sátántangó, Sinistra körzet, Verhovina madarai, A mi utcánk, Nova stb.). Maga a mű tehát újraírás; éppen ezért az ismétlésekre nem pusztán elbeszélői fogásként kell tekintenünk, hanem mint az önmeghatározás kísérleteire. Kiss azáltal, ahogyan a különböző ismétléseket használja, voltaképpen azt bizonyítja, hogy kisregényének − és a hozzá hasonló alkotásoknak − létjogosultsága van a kortárs magyar prózában, megmutatja, hogyan lehet úgy újraírni, hogy a szöveg ne váljon unalmassá.

Ami már csak azért is érdekes kísérlet, mert a történet színhelyéül szolgáló telep mindennapjai éppen hogy a monotonitásról szólnak. (A monotonitással kapcsolatos rosszérzésünket talán csak az enyhíti, hogy tudjuk, valamikor vége kell, hogy szakadjon, nem mehet így a végtelenségig, hiszen a telepen már alig élnek fiatal nők, a gyerekek is egyre kevesebben vannak: ez a közösség kihalásra van ítélve). A szöveg nem győzi hangsúlyozni (néha már-már túl direkt módon), hogy ez a hely és az itt élő emberek beleragadtak az időbe. „A telepen megállt a levegő” (47.), „a jövő sosem került szóba” (59.), „sürgős dolga senkinek sem volt.” (64.) „Egyhangúan teltek a napok.” (105.) „A telepen senki sem hordott órát, nem mérte az időt.” (68.) A visszatérő jelenetek egy része is ezt a hatást erősíti, de maga a szöveg − miközben jól érzékelteti a dolgok körkörösségét − mégsem válik egyhangúvá, legfőképp talán azért nem, mert csak motívumok, egy-egy apró mozzanat, jellegzetes, feltűnő szó, szókapcsolat ismétlődik, nem pedig teljes mondatok, hosszú szöveghelyek. A mű elején például a következőket olvashatjuk: „Régen minden más volt. [Pongrácz Antal] egyszer addig verte Szokola Bandit az istállók mögött, amíg az be nem vallotta, ki lopja a raktárból a benzint. […] Senki sem hallotta meg Szokola Bandi könyörgését. Elestél, megütötted magad, taszigálta ki az istálló elé a félájult férfit.” (13.) Ez a jelenet a következőképpen tér vissza később: „Szokola Bandi a földön ült, az orrát törölgette. Beleköpött a zsebkendőbe, még mindig véreset. Köhögött, szédült, képtelen volt talpra állni. […] Nagyon elestél. Megütötted magad. Pongrácz Antal fel akarta segíteni Szokola Bandit a földről, de az nem fogta meg a karját. […] Legközelebb jobban vigyázol majd a tégláidra, mondta hirtelen Pongrácz Antal.” (51−52.) A második idézet leleplezi az első szöveghely felütését: dehogy mentek a dolgok régen másképp, a szerepek akkor is ugyanazok voltak, csakúgy, mint az erőviszonyok.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Hlavacska András, Ambroozia.hu, 2015. nov. 3.