Kapálózó, kiöregedett társadalom lettünk. Interjú Bartis Attlilával (Magyar Nemzet)
(kiadvány: A vége)
A múlthoz való egészséges viszony feltétele a biztonságérzet – véli Bartis Attila. Az író a 2001-es A nyugalom című kultuszregénye óta először jelentkezett nagy lélegzetvételű munkával. A vége című regényében egy fotóművész, Szabad András életén keresztül a 20. századi magyar történelem meghatározó pillanatait ábrázolja. Mint mondja, csak akkor tudunk megfelelően szembenézni a múlttal, ha a jelen rendben van, és Európa aktuális helyzetét látva, ebben lehetnek kétségeink.
 

– Tamás Gáspár Miklós február végén egy publicisztikájában azt írta, a ’80-as években hat hónap alatt több jó művet írtak, mint a rendszerváltás óta eltelt 25 évben. Íróként hogyan látja, valóban érdektelenné vált volna a műfaj, elfogytak a remekművek?
– Februárban nagyon messze voltam Magyarországtól, nem olvastam Tamás Gáspár Miklós írását. A híre ennek a mondatnak természetesen eljutott Jáváig, de a kiragadott mondatokon való háborgás leginkább a politika sajátja. Az írást pedig, mondom, nem olvastam. De aligha lehet egyetlen bármiféle mondat alapján egy korszak irodalmát megítélni. Magát a korszakot, amelyben leírják e mondatokat, annál inkább. Ez egy mai magyar mondat, azt gondolom. Rossz válasz sok hasonlóan vak, keserű állításra. Ami pedig a remekműveket illeti, olyanok elég ritkán születnek. De remélhetőleg azért született néhány 1990 után is. Ezt úgy száz év múlva már biztosabban fogjuk tudni.

– Az olvasótábor zsugorodása miatt nem vált túlságosan is belterjessé a szépirodalom? Megőrizheti társadalmi szerepét úgy, hogy közben a társadalom szerkezete jelentősen megváltozott?
– Ugyanazt a társadalmi szerepet, mint amivel rendelkezett, mondjuk, a Nyugat idején, egészen biztosan nem őrizheti meg. De hát ez aligha kérhető számon az irodalmon. Se a színháznak, se a zenének, se a sajtónak, de még az egyháznak se, szinte semminek nem ugyanaz a szerepe, mint hajdan. Ha azt a szerepet sírjuk vissza, akkor azt a társadalmat sírjuk vissza. Az irodalomnak pedig sem a régi szerepek megőrzése, sem új szerepek kajtatása nem dolga. Egyszerűen azért, mert ezek a szerepek nem az alkotói szándékon múlnak. Teljesen mindegy, hogy mit ír Tamás Gáspár Miklós, vagy mit írok én, a társadalmi szerepünket nem mi fogjuk eldönteni. Másrészt, ugye, a múlt mindig mitizálva van. Mintha József Attila nem kellett volna házaljon és előfizetőket gyűjtsön azért, hogy megjelenjen ötszáz példányban a kötete. Mintha akkoriban szántás-vetés után a parasztok este még egy kicsit leültek volna Goethét olvasni. Eszembe nem jut azt mondani, hogy ma minden úgy jó, ahogy van, és azt sem, hogy a múltbéli szerepek közül ma semmi nem lehet érvényes, hiteles. De az se jut eszembe, hogy az irodalom a végóráit éli. Ez az egész rettegés mindig az értékekről, pontosabban az értékek elvesztéséről szól. Ki képviseli az értéket? Ady Endre vagy Szabolcska Mihály? Mi pedig néha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy még Szabolcska is jobb egy szappanoperánál. Aztán a végén mindig kiderül, hogy Szabolcskán is, meg a szappanoperán is nagyon jól lehet szórakozni, sőt a szappanopera még mosakodni is megtanította az embereket, de tökmindegy, hogy mekkorára nő vagy zsugorodik az olvasók tábora, az irodalmi értéket mégiscsak Ady képviseli.

„A mi múltfeldolgozásunk kétségtelenül pocsék”

– A vége című regényét sokan nagy, összefoglaló műként várták, amely a főszereplő, Szabad András életén keresztül a 20. század magyar történelméről ad számot. Van létjogosultsága egy ilyen olvasatnak? Beszélhetünk még egyáltalán nagy, összefoglaló irodalmi művekről?
– Persze, hogy beszélhetünk ilyen művekről. Miért ne lenne ennek létjogosultsága? Ha egy kicsit jobban belegondolunk, úgy 100-150 éve pont egy olyan korban élünk, amikor nagyobb kultusza van az ilyen nagy, összefoglaló műveknek, mint az ókor óta bármikor. De hát azok két- vagy háromkötetes művek. A végében aligha férhet el egy ekkora összefoglalás. Ha azok valamiféle tükrök, akkor A vége szerintem inkább egy árnyék. Igaz, jól felismerhető, hogy minek az árnyéka.

 
 
 

– Szabad András életének központi fogalma ’56. Mintha minden, amit elszenved, amit tesz, folyamatos körben járás lenne a tragikus forradalmi események körül. Képtelenség elszakadni a múlttól, még ha az elsősorban a szüleink, nagyszüleink történeteit jelenti is?
– A múlttal szinte lehetetlen egészséges viszonyt fenntartani. Ha visszasírjuk, az is patologikus, ha elszakadni akarunk tőle, az is. Miközben tisztában vagyunk vele, hogy mindkettő lehetetlen, alapvetően ez a két attitűd jellemzi a hozzá való viszonyunkat. Ez egy kicsit olyan, mint a depresszió. Az ember tudja, hogy mit kéne tennie, de képtelen rá. Csak hát ez nem a mi sajátunk, valamiképp minden kor és minden társadalom ezen a kötélen táncolt. A mi múltfeldolgozásunk kétségtelenül pocsék, még akkor is, ha valamivel jobb pár szomszédunkénál. Persze, vannak mintaértékű múltfeldolgozók – nálunk ez ügyben Németország a minta –, csak számomra egyre inkább kérdés, hogy mi van, ha az ötszázezredik menekült vagy az első levegőbe röpített pályaudvar után véletlenül mégis ráunnak a mintaértékű múltfeldolgozásra. Azt látom, hogy a múlthoz való egészséges viszony feltétele a biztonságérzet. Hogy ne várjunk semmit a múlttól és ne fussunk előle. Azon kívül, hogy tanulunk belőle, ne kényszerüljünk semmire használni. Ez pedig csak azokban a társadalmakban tud megtörténni, ahol a jelen rendben van. Ahol a múlt rémképe vagy rózsaszín maszata nélkül is van hiteles, jelenre alapuló jövőkép. Ezért aggódom, hogy mi is lesz, ha a mintaértékű múltfeldolgozók biztonságérzete meginog. Mert a félelem nem ideológiafüggő.

– Elbeszélhető ’56 története?

[...]

A válasz és a teljes interjú itt olvasható »


Forrás: www.mno.hu, 2015. nov. 20.

A Magyar Nemzet november 20-i, pénteki számában megjelent interjú bővebb változata.

2015-11-20 17:35:35
Hirvonen, Elina
Fordította: Szécsi Noémi
,,Amikor egy csendes diák bejön az iskolába, fegyverrel a kabátja alatt, és lelövi tíz osztálytársát, mindenkinek az áldozatok szüleire kell gondolnia. Milyen szörnyű lenne az egyiküknek lenni. Milyen...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ