Danyi Zoltán új regénye a traumairodalom megrázó darabja. A dögeltakarító a balkáni háború tragikus eseményeit dolgozza fel, Jugoszlávia széthullásának és a nacionalizmus térnyerésének következményeit beszéli el.

A regény azon időszakról szól, amikor több százezer ember futott a háború elől, „a menekültek […] kígyózó sorokban vonultak minden irányban” (52.). A szerző ezzel olyan – a délszláv háborús irodalom szövegeihez több szállal kötődő – kötetet alkotott, mely nemcsak az életművet, hanem az idei év könyvtermését tekintve is jelentős. A dögeltakarítóban egy „különleges katonai alakulat”, a dögeltakarítók tagjaként dolgozó férfi otthon- és identitáskeresését ismerjük meg, (sikertelen) emigrációs kísérletét követjük végig az „egyre kisebbé, egyre szűkebbé, egyre ketrecszerűbbé vált” (17.), zárványszerű Szerbiából. A háború alatt a (nevén nem nevezett) főszereplő feladata az állati és emberi tetemek „vermekbe dózerolása”, a nyomok eltüntetése az amerikai műholdak elől. A férfi életének e szakaszáról, illetve az azt követő időszak eseményeiről egy olyan szövegfolyam tudósít, mely a tér-idő-koordinátákat elbizonytalanítja, a kronologikus rendet nem követi, s az elbeszélés jelenét sem határozza meg egyértelműen. A bizonytalan narrációs szituáció összefüggésben áll a főszereplő világlátásával, valóságérzékelésével. 1991-et követően a férfi ugyanis úgy érzi, élete kiismerhetetlenné, átláthatatlanná vált: „Jugoszlávia teljesen elmerült az iszapban, mintha soha nem is létezett volna, úgyhogy az utóbbi időben fogódzókat keres ebben az ingoványban, fogódzókat és támpontokat” (17.), amelyek „segít[enek] eligazodni ebben az útvesztőben.” (10.)

Az elbeszéléstechnikai és kompozicinális megoldások a minden bizonyosságot eltörlő háború bomlasztó jellegére reflektálnak. A férfi élettörténetének epizódjait a narrátor végtelennek tűnő mondatai rögzítik. A szövegfolyam érzékelteti a személyiség defektusait. A monomániás témaismétléseket tartalmazó szövegrészek („kellett volna neki egy jó füzet” [26.]; „egy fehér füzetre van szüksége, egy sima lapú, amerikai fehér füzetre” [50.]; „sürgősen kellett volna neki egy füzet, egy sima lapú fekete füzet” [163.]) egy megbomlani látszó elme gondolatainak lenyomatai. Csakúgy, mint a senkihez sem címzett, oldalakon keresztül tartó monológok (a férfi az első fejezetben a kórtermet már rég elhagyó ápolóhoz, majd egy alvó koldushoz beszél, később a jégkockáknak magyaráz).

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Márjánovics Diána, Félonline.hu, 2015. nov. 29.