„Elmondani a magyaroknak” (Kalligram)
Danyi Zoltán A dögeltakarító című regénye a cselekmény szintjén egy olyan férfinak a töredékes, szakadozott, útvesztő-szerű története, aki katonaként részt vett a délszláv háborúban és a háború után keresi a helyét a világban. Ő az, aki egy ideig dögeltakarítóként dolgozik az észak- szerbiai utakon, de „az is ő”, aki benzint csempész a szerb-magyar határon, aki Amerikába akar menni, és aki monomániásan keres megfelelő füzeteket, hogy írni tudjon minderről. A Berlin- Budapest-Belgrád-Split négyszögben és nagyjából az Ayrton Senna halála és a regényben természetgyógyászként megnevezett háborús bűnös, költő és pszichiáter, Radovan Karadzsics letartóztatása közötti mintegy 15 éves időintervallumban vándorló főhős identitása azonban rendkívül bizonytalan, az is csak késleltetve, a mű közepe táján derül ki, hogy „jugoszláviai magyarnak” született, és éppen az a regény nagy talánya, hogyan azonosítható ez a névtelen alak, aki a műben mindvégig beszél. „…nem tudja ezeket a dolgokat elmondani a magyaroknak” mondja az elbeszélő-főhős a II. János Pál pápára hasonlító spliti öregembernek a regény utolsó, A tenger című fejezetében, és ez a mondat lehetne a könyvről szóló elemzés mottója is. Ez a regény ugyanis, bár jól felismerhetően kapcsolódik a vajdasági/ex-jugoszláv és a magyarországi kortárs irodalmi kódokhoz is, egyaránt párbeszédbe lép Domonkos István, Tolnai Ottó, Végel László és Kertész Imre, Krasznahorkai László vagy Barnás Ferenc szövegvilágaival, hogy csak néhány szerzőt említsünk a közvetlen „rokonai” közül, az ismerős kódok azonban sok esetben jelentősen transzformálódnak, nem egyszer radikálisan átértelmeződnek a műben. Irodalmi értelemben ismerős terepen járunk akkor is, amikor az ex-jugoszláv magyar hős beszédében-gondolkodásában megjelenik az idegenség, a különbség érzete és tapasztalata, nem csak a szerbekkel és a horvátokkal, hanem Magyarországgal és a magyarországi magyarokkal kapcsolatban is. A kisebbségi mentalitás és léthelyzet azonban csak az egyik vonulata a műnek, egyike a regényt alkotó „párhuzamos történeteknek” és narratív mintázatoknak. A hadszíntereket megjárt hős olyan eseményeknek részese és szemtanúja, amelyek nem múló testi-lelki tünetekkel járnak: súlyos gondjai vannak az emésztésével, nem tudja szabályozni-kontrollálni megfelelően az ürítés folyamatait, a belei állandóan fel vannak fúvódva, végtelenül magányos, abszolút nincs szerencséje a nőkkel, szegény és kiszolgáltatott, a legtöbb dolgában bizonytalan és döntésképtelen. Sodródó antihős, aki valójában nem is nagyon tart igényt mások együttérzésére, akinek a világ, a már emlegetett európai városok inkább tűnnek nekropoliszoknak, az örök „pestis sújtotta Velencének”, mint a háború járványa után újraéledő, túlélő civilizációknak. A dögeltakarító egyike a „holt lelkeknek”, akik nyugtalanul vándorolnak az európai utakon bizonytalan tervektől vezérelve és rettenetes emlékektől űzve. Ennek a nagy mesterségbeli tudással és különleges érzékenységgel megírt regénynek talán az egyik legnagyobb bravúrja a narratív szólamokkal és visszatérő retorikai szekvenciákkal való játék. Bár végig ugyanaz a hős beszél vagy gondolkodik, ez a „belső monológ” vagy tudatfolyam a bonyolultan egymásba fonódó, egymásra torlódó idősíkok miatt mégsem lesz homogén. A különböző narrációs technikák váltogatása miatt pedig az olvasónak az a benyomása keletkezik, mintha az, aki beszél, mégsem lenne azonos önmagával. A regény olvasása során végig ott visszhangzik a nyugtalanító becketti kérdés, hogy vajon ki mondja ebben a műben azt, hogy „ő”, saját magára vonatkoztatva. (Beckettre amúgy történik is ironikus utalás az első fejezetben: „hogy ne rotyogtasson annyit, mint az elmúlt napokban, amikor telifingotta már jóformán egész Berlint, mint ahogy Beckett fingotta teli annak idején Párizst, hát igen bizonyos tekintetben nagy elődök nyomában jár, gondolta” 63.) A függő beszéd, vagyis a narrációnak az a típusa, ahol jelzésszerűen megjelenik a hős gondolatainak vagy beszédének közvetített volta („mondta”, „gondolta”) az első fejezetben olyan szekvenciákban valósul meg, ahol a hős valakihez beszél: a kórházban az ápolóhoz, a klosárhoz a berlini utcán, a színésznőt helyettesítő jégkockákhoz a szabadkai színház büféjében. Ezek az elbeszélt monológok, miközben látszólag párbeszéd-szituációban, potenciális interaktív helyzetben jönnek létre, valójában leleplezik a hős teljes magányosságát: az ápoló rég kiment kórteremből, a klosár alszik, a rajongott színésznő pedig, bár ígéri, nem tér vissza hozzá a bárban. Beckett A megnevezhetetlen című regényének narrátora tudja, hogy nincs hallgatósága, a dögeltakarító ehhez képest képzeletben folyton megteremti magának a dialógus-helyzeteket. Sajátos vágy- avagy kényszer-vezérelt narratíva jön így létre, vágy és kényszer a kimondásra, a kifejezésre, az ön- megmutatásra, ám a hős előbb-utóbb mindig kénytelen szembesülni azzal, hogy valójában nincs senki, aki hallgatja. [...]
A teljes cikk itt olvasható »
Forrás: Mikola Gyöngyi, Kalligram.eu, 2015. dec. 7.
2015-12-07 17:42:20
|
|
|
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
|
|
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
|
|
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
|
|
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
|
|