<Rémisztő válaszokat kapunk, ha arra keressük a választ, mikor kezdődnek, meddig tartanak és mit jelentenek a háborúk. Danyi Zoltán a mélybe viszi olvasóit, hogy értsék, mi történik körülöttük és velük. Parászka Boróka széljegyzetei a A dögeltakarító című regényről.

„Emlékezet könyve” – ezt ígéri a fülszöveg Danyi Zoltán kötetének borítóján, amelyet dilemmák sorával olvashat most az ember. Másfél évtizede ért véget a délszláv háború – túl közel ahhoz, hogy ne saját életünk részeként gondoljunk vissza rá. Kinek-kinek az ezzel kapcsolatos benyomásaival, hézagos információival kell kezdenie valamit. Átélői, részesei, szenvedői, szomszédai, tanúi voltunk az eseményeknek itt, Közép-Kelet Európában. Éppen annyira érintettek, hogy ne ringathassuk magunkat a semleges szemlélő, a távoli elemző, a kívülálló szerepébe.

Danyi Zoltán regénye ennek a háborúnak az emlékezetével – saját emlékeinkkel és emlékezőkészségünkkel – kísérletezik. Nehéz megmondani, hogy a háború mikor kezdődött, ha a saját benyomásokra hagyatkozunk. Talán a „mítingeken”, még a békés Jugoszlávia korában, a tömegrendezvényeken, amelyekre kiterelték az embereket, hogy legyen elég felvonuló, legyen meggyőző a tömeg. A „kitereltek” ezekre az eseményekre megadóan, engedelmesen el is mentek – talán ez már oka mindannak, ami később történt.

Vagy az volt az intő jel, amikor a padokon, köztéri falakon sokasodni kezdtek a falfirkák. Nem egészen ártatlan, de mindenki által értett szimbólumok: nyilakkal átlőtt, vérző szívek. Ezek aztán lassan átalakultak nemi szervekké, majd nemzeti szimbólumokká ugyanazon falakon. A férfi-nő küzdelmek, a magánviadalok nőttek nemzeti összecsapásokká.

Vagy az, amikor a harmincas években, valamelyik német pénzverdében vert náci érme vándorútra indult a különböző katonai zubbonyok zsebén. Vigyáztak rá, tovább adták, és évtizedekkel a második világháború után Berlinből, immár a Nyugat, és béke városából tért vissza a posztháborús posztjugoszláv térségbe.

Danyi Zoltán regénye, ezzel a pénzérmés epizóddal hetven évnyi európai történelmet villant fel. A perspektíva tovább tágítható, hiszen szó esik a török hódoltság nyomairól, például a nők megerőszakolásának évszázados háborús gyakorlatáról. És így azt is mondhatjuk sok száz évnyi háború „emlékezete” mozdul meg ebben a szövegben.

Mit jelent a „háborúra való emlékezés”, a közösségen és közösségben elkövetett-elszenvedett erőszakcselekmények egyéni újraélése, újaértelmezése? Lehetséges ez? A Dögeltakarító válasza erre az a már sokszor sokféleképpen hallott figyelmeztetés:

az egyén saját, fizikai létében hordozza a háborút.

A délszláv területeken élők arcvonásai például aszerint alakultak, hogy a törökök által végigerőszakolt területekről származnak-e ősei, vagy sem. A regény főszereplőjének emésztése, veséje, belei, mirigyei aszerint működnek, hogy mikor milyen erőszakot szenvedett el, vagy mely erőszaknak volt részese, szemtanúja.

Minden nyom konkrét, egyéni, fizikai következmény: ezeknek az összessége a háború. Amely sohasem az erőszakkal kezdődik, hanem messze az előtt, és messze túl is mutat azon. A háborúnak nem a békekötés vet véget. A folyamat, amelyet az erőszak elindít, nem visszafordítható, hiába rajzol valaki nemi szerveket a nemzeti jelképekre, járja színes krétákkal zsebében a fegyverkező területeket, a dekonstrukció, az irónia, az ellenállás nem, vagy alig működik.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Parászka Boróka, Erdélyiriport.ro, 2015. dec. 30.