Egy punk, aki beszél az állatok nyelvén, definiálta Kollár-Klemencz Lászlót egy producer Londonban, ám Zafírt, a 12 éves shagya-arabot most hiába szólongatja, mozdulni sem hajlandó, míg gazdája bokáig nem süllyed a sárban. Előttünk a Bükkös patak, mögöttünk a Pilis, mellettünk Cumi, a szuperszociális szamár, aki kutyaként lohol a nyomunkban, nehogy lemaradjon valamiről. Főleg a füstről, amiért annyira rajong, hogy még a cigit is képes kivenni a gyanútlan dohányzó kezéből. Háttérben traktorzöld John Deer 1976-ból, ami egy télen száz bála takarmányt is megmozgat. A hat lóból általában két-három van kint egyszerre, mindet nem lehetne egyedül hagyni, mert együtt bátrabban indulnának neki a Pilisnek, sőt van köztük olyan, aki Cumival sem maradhat kettesben, mert hajlamos bárhová követni a rendíthetetlen szamarat.  Elmentünk a Pilis kapujáig, hogy megnézzük, hogyan él a Kistehén gazdálkodó rockere, és egy komótosan csordogáló, piszkoskörmű Dunakanyar-novellába csöppentünk.

„Már Bibó is tett rá javaslatokat, hogyan lehetne szépen összehozni a népi és az urbánus kultúrát, mert ezek nem egymással homlokegyenest szembemenő dolgok, még ha politika sokszor rá is játszik erre, hanem abszolút párhuzamosan működőek. Én ezt élem minden nap, egyszerre vagyok városi és vidéki, és emiatt nincs bennem semmi feszültség. Feszültség csak amiatt van, hogy a társadalom egyáltalán nem így gondolkodik, és állandóan kérdéseket tesz fel ezzel kapcsolatban. Pedig nekem ez egy teljesen természetes állapot”

– meséli dömörkapui tanyáján Kollár-Klemencz, aki fotós feleségével Sárival, és egy rakás állattal együtt épp olyan messze él Budapesttől, hogy még azt mondhassa, bemegy a városba, és ne azt, hogy fel. Kollár egyszerre frontember és szólóelőadó, gyerekkönyvszerző (Felhős – Kistehén, Manó Könyvek, 2014) és novellista (Miért távolodnak a dolgok?, Magvető, 2015) városi és vidéki, bármelyiket is hagynánk ki a felsorolásból, azonnal megborulna az egyensúly. Hogy énjének épp melyik szelete kerül előtérbe, az attól függ, a tanya melyik részén beszélgetünk. Az állatok között előjön a gazdálkodó, aki képtelen a semmittevésre, és előbb megy ki a lovaihoz, mint hogy nekiállna írni, a százéves kőfalak között a művész, aki az írással megállítja az időt. A kettő állandó kölcsönhatásban van, és egymás nélkül már nem is működne. Mint ahogy a dalszöveg és a fikció sem, mert néha arra van szüksége, hogy közérthetőbben, felszínesebben beszéljen magáról, mintha egy vastag kartont szabdalna egy óriási ollóval, néha meg arra, hogy elkapja a legapróbb érzéseket is, amiket a dalszöveg keretei nem tennének lehetővé. Kollár-Klemencz március végén tölti be az ötvenet, az évfordulót egy A38-as nagykoncerttel ünnepli, ahol az összes eddigi zenekarával fellép majd. Bár a társadalom egy ötvenéves művésznél már életműről beszél, sőt nosztalgiázik, ő egyáltalán nem érzi, az idő súlyát.

„Most indult be igazán az írás, amiben nagyon jól érzem magam, és a szólódolog is most vesz egy mély levegőt, amiből aztán hosszú ideig építkezhet. Az egyetlen dolog, amin érzem a korom, az, hogy futás közben néha már fáj a térdem.”

Kullancs a betonkeverőben

Kollár-Klemencz 40 éves kora körül vette az első lovát, néhány éve elvégezte az Állatorvosi Egyetem lovastanár szakát, azóta gyerekeknek tart lovasedzéseket. Most azt tervezi, hogy kibérel egy közei lovastanyát, mert a ház környékén nincs elég legelő az állatoknak, és az erdőben a lovagoltatás is nehezebben megoldható. A tanya a lovak mellett tyúkok, kutyák, rackajuhok és kecskék birodalma, utóbbiak tejéből sajt is készül, a ház mögött az emberről tudomást sem véve éledezik a vad Magyarország. Bár a szülei elsőgenerációs budapestiek voltak, Kollár-Klemencz nem akkor kezdett ismerkedni a vidéki élettel, amikor 15 évvel ezelőtt Szentendrére költözött. Gyerekkorában évzárótól évnyitóig minden nyarat Újhartyánban töltött a nagyszüleinél, erősen életrajzi ihletésű hőse, Toszka is ennek az időszaknak a hozadéka.

„Minden kedden Zaporozseccel jött egy ember, és hozott egy filmet, mi meg elmentünk a moziba, hogy megnézzük. Tök mindegy volt, milyen filmet hozott, igazi ünnep volt a kultúrházban, az összes gyerek eljött. A falu egyik bolondját, mert hálistennek több is volt neki, Toszkának hívták. Ő általában az első sorban ült, a moziban meg nem is igazán a filmnézés volt a lényeg, hanem az, hogy közben mit csinálnak a gyerekek, kit piszkálnak éppen. Vele állandóan szórakoztak.”

Kollár-Klemencznek annyira megtetszett Toszka figurája, hogy nemcsak a novelláskötetébe, de évekkel korábban egy animációs sorozat, a soha el nem készülő Nice to be here forgatókönyvébe is beleírta. Ő volt az egyik nagypapa, aki éjjelente, mikor már mindenki aludt, leereszkedett az ereszcsatornán, és három-négy társával együtt újraélte a gyerekkorát, reggelre leamortizálva ezzel a kisvárost. A tanyán töltött néhány óra alatt úgy tűnt, Kollár-Klemencz épp olyan, mint a két Toszka: szent őrült, aki úgy éli újra falusi gyerekkorát, hogy közben megvalósítja minden természetbe vágyó városi ember patakcsobogós-madárcsicsergős álmát. Csak ő nem ébred fel annál a jelenetnél, amikor ki kell ganajozni a lovakat.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Könyves.blog.hu, 2016. márc. 14.