Hetvenedik születésnapja alkalmából maga Spiró György rendezte kötetté 1979 és 2016 között írt esszéit. Elmondjuk, miért rendkívül fontos ma annak az írónak a szellemi tartása, aki örök ellenzékiként a kívülállókat szolgálta és a keleti-európai identitást mutatta fel és akkor is, amikor mindenki a Nyugat felé fordult.

A 70 éves kiváló írót hadd köszöntsem legkedvesebb magyar szerzője, első regénye főhőse, Ady Endre soraival:

Unásig idézett szöveg, de Spirón kívül alig akad kortárs szerzőnk, aki úgy istenigazából komolyan vette volna.

Ennek első oka roppant prózai: Spirón kívül szinte egyetlen mai magyar író/irodalmár sem olvas oroszul, szerbül, horvátul, lengyelül és még egyéb egzotikus nyelveken, így nem képes erős szellemi injekciókkal ellensúlyozni az egészségtelenül egyoldalú nyugati hatást. Ez a befolyás némileg francia, minimálisan angol, de legkivált német/osztrák volt már Kazinczy korában is, aki még a Hamletet is a német kiadás alapján fordította. És nem túlzás azt állítani, hogy a 1980-90-es években az osztrák Thomas Bernhard számított a legjelentősebb és legnépszerűbb kortárs magyar szerzőnek. Spiró ebben a gyülekezetben még a ministráns szerepében sem lépett fel.

Bonyolítja a helyzetet, hogy Ady az akkori, azaz 1905-ös aktuális politikai konstellációnak megfelelően, a Kelet felé kacsingatást egyértelműen valami „betűiszonyos” barbárságnak, szellemi kannibalizmusnak érzékelte, és azonosította a „tatár" Ázsiával:

Ez érthető volt, hiszen Ady és a már nevében is hitvallást hirdető Nyugat folyóirat éppen azon munkálkodott, hogy megteremtse a modern, felvilágosodott, európai kultúrát, melyről, Ady szerint, azt hazudták, hogy már a miénk:

Ez ábrándnak bizonyult, noha valami kétségkívül megkezdődött ekkoriban. De a reakció nem késett. És Ady úgy érzi, tragédia, hogy most „Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel, mi lesz ezekkel? Aranyas felét nem bánjuk, aranyuk partra veti őket valahol Nyugaton, nem kénytelenek érezni, hogy nincs hova menni. Hogy elnyeli őket a magyar társaság, a valóság.”

Ady és társai ennek a tízezer embernek próbáltak teremteni új magyar szellemi világot.

Spiró már más korszak gyermeke. Számára éppen az jelentette a primitívséget már a Kádár-rendszerben és annak bukása után is, hogy kultúránk vészesen egyoldalú, és azt hazudta és hazudja magának, hogy semmi köze Kelethez; a Nyugat része és talán csakis a Nyugat része. Megvolt ennek a politikai mellékjelentése is, hiszen a létező szocializmusban a nyugati demokrácia szállította az ellensúlyt a keleti „népi demokráciákhoz". Ám a nyugati szellem imádata természetesen a provincializmus meghaladását célozta, noha maga sem volt egyéb, mint fordított provincializmus. Hiszen ezzel a magyar kultúra továbbra is bezárkózott az önmaga által önmagának alkotott Felhőkakukkvárába, mit sem tudva a monarchiabeli történelmi-szellemi rokonairól;1945 után pedig úgyszólván a sorstársairól, a csehekről, szlovákokról, lengyelekről, szerbekről, horvátokról, és így tovább. És aztán csodálkozott, hogy a Nyugat valahogy mégsem képes felfedezni, és főként megbecsülni az úgymond européer magyar értékeket.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bán Zoltán András, Vs.hu, 2016. ápr. 13.