Győrffy Ákos: A szemgolyó csarnokvizében (Litera)

Egyszerűen túl van agyalva az egész, túl vagyunk agyalva, én is túl vagyok agyalva, így aztán túlokoskodom az egészet, ahogy túlokoskodta Kant és Heidegger, Nietzsche és Pascal, noha ők nyilván egészen magas nívón okoskodták túl, de az meg olyan, mint a meddő mezőnyfölény a futballban. - A könyvhétre jelent meg Győrffy Ákos A hegyi füzet című könyve; a szerzővel beszélgettünk.

 

A hegyi füzet egy elhagyott, erdei házban íródik. A helyszín egy vágyott fiktív élet tere, világa. Eszembe jutott róla Kertész sokat idézett ún. titkos élete. Vagyis az inkognitós személy dilemmája. Rejtőzködés és/ vagy hazatalálás? A keresés vagy a partot érés könyve?

Győrffy Ákos: Semmiképp sem a partot érés könyve A hegyi füzet. Sokkal inkább a keresésé, de talán ez sem pontos, mert nem biztos, hogy keres bármit is ez a búval bélelt naplóíró, aki olykor rövid feljegyzéseket készít egy kék fedelű, egérszartól foltos füzetbe. Épp ma mondta anyám, miután elolvasta a könyvet, hogy „sötétebb tónusú”, mint az előző, a Haza, és hozzátette még, hogy megérti ezt a sötétebb tónust, mert az élet tényleg nem valami vidám dolog. Hát tényleg nem, noha ez a könyv nem erről akarna szólni. Szóval nem biztos, hogy van keresés, mert azt hiszem, nem keresek semmit. Sokáig azt hittem, keresni kell valamit, de rá kellett jönnöm, hogy nincs itt semmi keresnivaló. Ugyanis mi értelme a keresésnek, hogy ha egyszer az, ami a keresés tárgya, ott van az ember orra előtt. Sőt, nem hogy az orra előtt, de az orrában, a szemgolyója csarnokvizében, idegpályáinak finom kisüléseiben, egyszóval mindenütt, mindenben. Ami persze nem jelenti azt, hogy meg is találtam, amit immár nem is keresek. Egyszerűen csak tudok róla, érzékelem, de van az egészben egy tragikomikus csavar, hogy mégis el vagyok zárva tőle, nem vagyok képes egészen a közelébe jutni, egyszerűen azért, amiért az egész európai metafizika és/vagy filozófia (tisztelet a néhány kivételnek) képtelen volt a közelébe jutni. Egyszerűen túl van agyalva az egész, túl vagyunk agyalva, én is túl vagyok agyalva, így aztán túlokoskodom az egészet, ahogy túlokoskodta Kant és Heidegger, Nietzsche és Pascal, noha ők nyilván egészen magas nívón okoskodták túl, de az meg olyan, mint a meddő mezőnyfölény a futballban, hogy aktuális legyek. Tényleg nem mondhatok mást, mint hogy ez egy hegyi füzet, a szövegek egy része tényleg egy elhagyott, feltört faházban íródott a Börzsöny peremének egyik magaslatán, petróleumlámpa mellett, olykor a vaskályhában ropogó tűz lidércfényeivel a háttérben.

Úgy tűnik, mintha egy tájfestő, csendéletíró idejében járnánk. A külső és a belső tájak találkoznak, eggyé-, majd szétválnak. Az elvonulás volt az egyetlen út, hogy megpróbáld feltárni ezeket a rétegeket?

Nem volt elvonulás. Soha nem volt elvonulás. Órák voltak és vannak, ritkán fél napok, még ritkábban egész napok. Különben meg úgy, mint bárki más, család van, gyerekek vannak, penzumok vannak, szép is lenne, ha apa bejelentené, hogy inkább most elvonulna, ha lehet. Másfelől pedig mindig is elvonulás volt, amióta az eszemet tudom. Volt egy titkos élet, amire Kertész kapcsán utaltál is, volt és van. Mindig is volt. Azért titkos, mert ha akarna sem tudna más lenni, mint titkos. Van bennünk valaki, aki névtelen, kortalan, ivartalan, akit soha nem tudunk igazán megismerni. A bajok ott kezdődnek, amikor az ember rájön arra, hogy ez a téren és időn kívüli valaki a valóság, a többi meg csak, hogy úgy mondjam, irodalom. Hogy ez a valaki az, aki valójában vagyok, ez a valaki van, miközben aki beszél róla, aki gondolkodik róla, tehát az én: nincs. Akkor tehát hogy is vagyunk ezzel a titkos élettel? Csak a titkos életünk van, csak a titkos életünkben élhetünk, miközben szinte soha nem kerülünk kapcsolatba a titkos életünkkel. Vagy ha olykor mégis – mert ez elkerülhetetlen - , akkor inkább úgy teszünk, mintha nem tudnánk, amit tudunk. Gyerekkorom óta tudok erről a bennem élő valakiről, azóta nem is érdekel más, mint ez a valaki. Ehhez a valakihez a „természetben” könnyebb hozzáférni, az erdők és a hegyek csendjében könnyebb meghallani a hangját, könnyebb fogni a tőle érkező impulzusokat. A fák, a kövek, a patakok, az állatok hasonlítanak rá, sőt, tulajdonképpen egyek vele. Ha sokáig nézel egy fát, előbb-utóbb ezt a valakit látod. Ha sokáig hallgatod a patakot, előbb-utóbb őt hallod. Tudom, hogy mindez úgy hangzik, mint egy ezoterikus tanfolyam reklámszövege, de nem mondhatok mást, a tapasztalataimról beszélek.

Látszatra valamely későromantikus attitűd keresné az alakját. Ám az olvasó hamar ráébred, nem erről van szó. Ugyanakkor mégis jelen van a fenti hagyomány; kételyek és vívódások erdejében járunk. Menedék és számkivetettség, a kettő együtt jellemzi a könyvet ....

A fentiekből kiindulva tényleg nem is lehet más a vége, mint a menedék és a számkivetettség érzése, noha ez utóbbi talán túlzónak tűnik. Miközben tényleg az van, hogy egész eddigi életemben markánsan jelen volt az érzés, hogy egyedül vagyok, hogy valamiképp kizártam magam a világból. Rilkének van egy szép esszéje erről, ha jól emlékszem, Élmény a címe. Az elbeszélő egy tengerparti villa kertjében kószál, jön a vihar, ő egy fának dőlve megáll, és akkor történik valami. Korábbi, hasonló élményei tolulnak föl benne, olyan élmények, amikor szembesült a határtalannal, az időtlennel, a fenségessel. És akkor ráébred, hogy ezek az élmények elzárják őt az emberitől. Ez az ára a dolognak, úgy fest. Persze ez az egész folyton változik, ide-oda kerülnek a hangsúlyok. Amióta például megvannak a gyerekeim, valami megnyílt, valami nagyon is emberi érzékenység tolakodott elő, ami egyáltalán nincs ellenemre. Közben persze bennük is látom ennek a sokat emlegetett valakinek a jelenlétét, ezt szülőként megtapasztalni egészen különös és megrendítő. Mert végső soron arról van szó, hogy a gyerekeid nem a te gyerekeid, ahogy te magad sem vagy a magadé, és akkor sok minden kérdésessé válik, de ez messzire vezetne, nem egy poszt-könyvheti interjú kereteibe való.

A világnak alapvetően nem a szegénységgel kell szembesülnie, hanem a semmivel, írod. Komoly distinkció; szegénység vs. nincstelenség; az egyiknek nincs, a másiknak van kultúrája. Mennyire látod elerőtlenedettnek az előbbit, felülkerekedőnek az utóbbit?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »


Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2016. június 20.

2016-06-21 17:43:23
Hirvonen, Elina
Fordította: Szécsi Noémi
,,Amikor egy csendes diák bejön az iskolába, fegyverrel a kabátja alatt, és lelövi tíz osztálytársát, mindenkinek az áldozatok szüleire kell gondolnia. Milyen szörnyű lenne az egyiküknek lenni. Milyen...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ