Kántor Péter prózát írt egy éven keresztül az ÉS-nek. Rövideket, olyanokat, mintha verseit folytatná. És mégsem. Mert nem élni tanul itten a költő, hanem mondatokon egyensúlyozni, kezdve háttal a kredencnek egy öreg lakás kopott bútorai között, melyek mind-mind mementói egy letűnt világnak, ahol még volt hova tenni őket, ahol még elfértek, akkor is, ha vastag volt a lábuk – de ma már egy kocsit sem érdemes küldeni értük. Ma már „kopottat nem vesznek, nem viszik, nem kell. Megváltozott a világ.” - summázza az antikos a flamandcsillár alatt álldogáló költőnek, aki pedig könyvében jórészt ezen régi tárgyak között egyensúlyozik a letűnt múlt és a jelen között, míg végül - búcsúzva az olvasótól - Filippicskura, a csehszlovák, gombszemű, bundás játékbabájára, gyermekkori bajtársára nem bízza a kiürülő lakás őrzését, hogy ő várja a mindenes embert, aki végleg elrendezi az ott maradt tárgyak dolgát.

De milyen emlékeket is idéznek ezek a tárgyak? Elsősorban a családét, a híres vasárnapi ebédekről, mikor körbeülték nagymama által készített, sárga aranykarikáktól gyöngyöző húsleveses tálat, és olyan kuglófot ettek, amit már nem csinál senki. Vagy a másik, a reakciós nagymamáét, kinek már a jelzője is már egy letűnt korszak pejoratív szava a leváltott korszakra nosztalgiával tekintőkre, kik a szocialista haladást nem nézték olyan felhőtlen örömmel. „Reakciós voltál, nagymama?” – Kérdezi a rég halott megszólítotton keresztül leginkább önmagától a költő, és meg is adja a választ: És ha igen, „akkor is csak zsigerből, mint ideológiai alapon.”

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Modor Bálint, Litera.hu, 2016. június 16.