Napló vagy mű? Vékony határmezsgye, lavírozás és játék az olvasóval. „Figyelem, figyelem! Műfajproblémák a halál torkában!” Ki tudja, el lehet-e hinni Esterházynak az utolsó bejegyzéseket, amelyek szerint eredetileg nem tervezte a szövegek megjelentetését: „mégiscsak könyv lesz ezekből a füzetekből”. Pedig mintha ezen múlna a mű. Nyilvánosságnak szánt, megkomponált vallomások, vagy végletesen személyes, intim részletek egy súlyos betegségben szenvedő, híres írótól? Nem mindegy, hogy befogadók vagy kukkolók vagyunk ebben a történetben. Nem mindegy, hogy a szerző mondja, vagy az elbeszélő. „Meg aztán évek múltán kiderül, hogy titokban még csak nem is naplót, hanem novellákat ír. És akkor te majd azt mondod neki, hogy csá, és tűz, el.”

A naplószerűség adott, a rendszeres, dátumokhoz kötött, rövid napi feljegyzések úgy csinálnak mintha. Aztán néha átbillenek az írások szépirodalomba, önálló szöveggé növik ki magukat, majd vissza a mindennap realitásához, az unalomhoz. Általában nem gondoljuk a betegségről – főleg, ha halálos is lehet –, hogy unalmas. Drámainak, feszültségtelinek, rendkívülinek hisszük, aztán megszokjuk ezt is. A szűkülő mozgástér, a végeláthatatlan kezelések és a környezet kiszámítható reakciói megfosztanak a tragikum átélhetőségétől, s marad a napi rutinná alakuló együttélés a kórral. Ezért van, hogy a Hasnyálmirigynapló esterházysan szellemes, játékos és elgondolkodtató szöveg, mégis felvállaltan és reflektáltan untató. „Hogy az egymásra torlódó unalomdarabok valami mást adnak ki? Valami végzetest? A föltartóztathatatlan véget, amely ezekből a kicsi, jelentéktelen részekből állna össze, vérvétel, kisebb fájások, béllassító, kórházszag, várakozások, ingerültség, feszültség, fáradtság, kedvetlenség, harsányság, véna?”

A feljegyzések zöme abból áll, hogy az író mit evett, mennyit aludt, milyen tüneteket tapasztalt, hánykor ment be a kórházba az elmúlt egy évben; ezek teszik ki a napi monotóniát. Közben az idő meg is áll, de fel is gyorsul; valódi történések nélkül szaladnak el az órák és napok, tartalmatlanok, üresek és lassúak lesznek. „Az egyes pillanatok elveszítették mélységüket – nem értéktelenek lettek, de laposak és jelentősen üresebbek. És tovább: Ha kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg vagy, akkor az idő valami nagyon is zavarossá válik, talán érdektelen, banális dologgá.” Az időszivárgás és az unalom oka a testbe való bezártság, a rákkal való összezártság, a végesség tudat realizálódásával (és annak felfoghatatlanságával) párosítva.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Forgách Kinga, Litera.hu, 2016. június 9.