„Tegnap összefutottam hajdani asszonyommal, Marija Fjodorovnával” – így kezdi elbeszélését a hetvenhárom éves Olimpiada Csertkova (becenevén Lipa, később Diavolina), aki Alekszej Peskov, azaz Gorkij szeretőjének szolgálatában állt. Lipa 1902-ben pillantja meg a harmincnégy éves írót, aki ekkor már „[N]agyobb ígéret, mint Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov és Merezskovszkij együttvéve”. Cselédként, az ellenség nézőpontjából élesen vázolja ellentmondásos személyiségét: „Alekszejben minden hamis volt, az is, amit írt, az is, amit mondott, és az is, ahogy öltözködött. […] [M]int egy módos paraszt […] játszotta a behódolt hímet; be is dőltek neki a nőstények sorra.” „Az volt róla az első benyomásom, hogy […] könyököl, kelleti magát, a képét tenyérbe mászónak találtam, úgy izgett-mozgott, mint egy kurva, hülyeségeket beszélt és beleszerettem.” Ez a meglepő mondatvég némileg érvényteleníti a kritikus látásmóddal társuló ironikus hangot, de megteremti a regény keretét, melyet a találkozás nyit és zár, Gorkij halálát követő eseményekkel kiegészülve.

A csak bekezdésekre tagolt regény szerkezeti egységei Gorkij utazásaihoz kapcsolhatók. Az expozícióban felvillanó 1905-ös forradalom kitörése után az olvasó nehezen igazodik el a külföldi tartózkodásokat illetően. Gorkij 1906-tól előadásokat tart Nyugaton a cári rendszer ellen, első emigrációja Caprihoz kapcsolódik (1906–1913), távollétében Lipából szülész-nőgyógyász lesz. Az első világháború éveiben széles körű irodalomszervező munkát végez otthon. 1921-ben egészségi állapota és Leninnel való kapcsolata romlik, három évig külföldi szanatóriumokban kezelteti magát. 1924-től pedig Sorrentóban telepszik le, ez a második emigráció ideje (1921–1928). 1926-ban, betegségének súlyosbodásakor rendeli magához Lipát, az egyetlen embert, akiben bízik, ő pedig így emlékszik vissza: „58 éves […] Ha nem találkozunk, talán megmaradt volna bennem az ifjúkori arca, a pimasz, a magabiztos. Nem volt jó látnom, kriptaszökevény lett belőle, és nem lett volna szabad kibírnom mellette a következő éveket.” Gorkij 1928-ban Sztálin hívására visszatér Moszkvába, fényűző körülmények között él, habár minden percben megfigyelik a titkosszolgálat (CSEKA) emberei, és ez így lesz 1936-ban bekövetkező haláláig.

Spiró szerint „[e]nnek a regénynek nemcsak a témája, de a formája is gorkiji: megy-megy a mese, egy-egy bekezdés között nagy idő- és színhelyugrások, minimális tájékoztatás, de majd csak kiderül, mire megy ki az egész”. A narratíva valóban ezt az élőbeszédre hasonlító, kissé szétfolyó, mégis lineárisan haladó, utólag rekonstruálható technikát alkalmazza, miként a narrátor szerint Gorkijnak is az élő történetmesélés volt a szövegtípusa. Lipa anekdotikus elbeszélésmódjának legszórakoztatóbb példája Sztanyiszlavszkij látogatásának leírása a valaha fényűző Buturlin-palotába a világhírt hozó Éjjeli menedékhely bemutatása előtt: „az általa előzőleg gondosan kiválasztott nyomorultak elmondták az életüket. Összevissza hazudoztak, ahogy szoktak. […] A nyomorultak olyan vontatottan meséltek, mintha egy Sztanyiszlavszkij-rendezésből léptek volna elő. […] Kacsalov megindította könnyeit, a többiek némán röhögtek és egymás háta mögé bújtak Sztanyiszlavszkij osztályfőnöki tekintete elől.”

Diavolina olyan eseményekről is beszámol, amelyeknek nem közvetlen tanúja, csak társasági pletykákból, irodalmi anekdotákból vagy Gorkij életrajzi műveiből tudhat, ilyen például az országból kimentett hercegi pár drámai története, a Sztálin kutyájáról szóló vicc vagy Frisz alakjának születése Csehov Cseresznyéskertjében. A történetmesélés retrospektív, időben előrehaladó, de mivel Lipa Gorkij életeseményeinek nem állandó tanúja, a hézagok utólag kerülnek kitöltésre.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Artzt Tímea, Kortarsonline.hu, 2016. június 29.