Ki és hogy uralkodik rajtunk képek, jelképek révén? Összefoglalható-e a nemzeti történelem egy rajzfilmfigurával? Miért üres jelkép a Nagy-Magyarország matrica? Hogy működik a tüntetés-marketing, mit mutat a politikáról a demonstráció-kritika? Bán Zsófia íróval, esszéíróval a Turul és dínó című, a Magvető kiadó gondozásában megjelent kötetéről beszélgettünk. Parászka Boróka interjúja.

Novelláskötet után aktuálpolitikai kérdéseket is érintő esszékötettel jelentkezett Bán Zsófia. Merész váltás, mi indokolta?

Ezek nagyjából az elmúlt tíz évben írt esszék, és a történelmi emlékezet vizuális reprezentációit érintik. Azt szerettem volna megvizsgálni, milyen vizuális formákat használunk arra, hogy a kulturális és történelmi emlékezetünket megjelenítsük. Milyen formákat használunk arra, hogy a történelemmel való szembenézést halasszuk, elkendőzzük.

Sokszor idézi azt a gondolatot, hogy „azé a történet, akié a sztori”. Minden történet vizualizálható?

Ez a kérdés különösen most aktuális. Az emlékezetet is valahogyan marketingelni kell, nincs mese. Ha azt akarjuk, hogy valamilyen történetet fogyasszanak az emberek, és úgy fogyasszák, ahogy mi akarjuk, ahogy mi tematizáljuk, akkor válik érvényessé ez a kijelentés. Az internetes világban a sztori hatásossága azon múlik, mennyire hatásosan tudjuk képileg is megjeleníteni.

Biztos, hogy mindig szükség van történetre, amit el kell mesélni? Azt mondja, már a kötet címével is, hogy az amerikai sztori az a dínó története, az európai, és azon belül a magyar a turul. Milyen tartalom van ezek mögött?

A tartalom elsősorban mindig a politikai akarattól függ. A dínó képe önmagában egészen mást reprezentál, mintha a nemzeti énkép egyfajta kifejezésére használnák. Lehetne pusztán földtörténeti szempontból szemlélni, a prehistorikus idők felidézésének eszközeként. De ahogy ezt az ikont, a dinoszauruszok világát az amerikaiak tematizálták, az, ahogyan sztorit kreáltak belőle, nyilvánvalóan összefüggésben van a saját nemzeti énképük terjesztésével.

Valóban van dínó ipar, nekem most a Jurassic Park jut eszembe, de nem egyértelmű, hogy lesz ez nemzeti jelképpé.

Az amerikaiaknál a comics műfajában a dínók nagyon korán megjelentek. Úgy, mint szerethető háziállatok, olyan élőlények, amelyek erőt jelenítenek meg, és mitikus tartalmat hordoznak, hiszen kihaltak. Olyan állatok mítoszához kötődni, amelyek valamikor léteztek, azt jelzi, hogy ezt a történelmet valamikor „elvágták”. Az amerikai történelem kezdetei mindig úgy jelennek meg a történetmondásokban, hogy nulláról indul a szál. Ez a kiindulópont nyilvánvalóan nem igaz, de ez is a marketing része. Aki Amerikába megy, az tabula rasát él meg, elvágja magát a saját történelmétől, és ott – ezen a mágikus helyen – bármi történhet. Ez nyilvánvaló elfedése a valódi történelemnek. Nagyon sokféle okból vándoroltak ki az emberek Amerikába. Ki vallási, ki gazdasági okokból. Azt az űrt kellett valamilyen módon pótolni, kitölteni, hogy a kivándorlók megfosztották magukat a történelmi folyamatosságtól. És a hiány végül is ebben a prehistorikus időben jelent meg.

A dínó a konfliktusok nélküli közös ősiség megjelenítése? Beszélhetnénk mondjuk a bölényekről is, de akkor dönteni kell, hogy a cowboyok vagy az indiánok pártján állunk. Vagy Tom és Jerryről, ők azonban a polgárjogi egyenlőség előtti időkbe visznek.

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Parászka Boróka, Erélyiriport.ro, 2016. július 4.