A távolodó tekintet, ahogy józanul szemügyre veszi, vagy ahogyan álmában egymásba mossa az időtlenített emlékezet és a mulandó jelenlét ter(h)eit. A közeledő tél, amint át- meg átjárja a maradék három évszakot, mielőtt végleg beköszöntene. Oravecz Imre kilenc év termését felölelő verseskötete egyszerre meghaladása és beteljesítése is annak, amit általában (könnyelmű evidenciával) költészetnek hívunk.

„A költők öregkori munkásságát / fiatal kritikusok értékelik, / ez természetes, / az embernek öregen is van véleménye, csak nem hangoztatja, // de honnan tudják, / milyen öregnek lenni?” – szól az Irodalom című szöveg pár sora. Valóban, hivatásos, zöldfülű elemzőként mit lehet kezdeni egy olyan számadással, melynek költőisége, esztétikuma – és így annak értékítélete – nem vonatkoztatható el a megélt élet puszta, mondhatni földhözragadt tapasztalataitól? Ebben a könyvben ugyanis mintha valami folyton felülírná az írói munka művi folyamatát, óhatatlanul is átlényegítve minden mondatot és kijelentést, felerősítve az összes kérdést és kételyt. A versekben többször szóba kerül Kosztolányi, akinek Számadás-ciklusa érdekes párhuzam lehet ebből a szempontból, hiszen sokkal több artisztikumot, mívességet foglal magában, mint az Oravecz-féle kései költészet darabjai. Utóbbiak – a szerző szavaival élve – inkább nevezhetőek életdokumentumoknak, mint művészi produktumoknak. Bár a biografikus jelleg végigkísérte az egyébként révbe ért életmű egyes állomásait, a Távozó fa mégis más szinten örökíti meg a lírai alany és a hús-vér szerző összeolvadását. Ez a szinte eszköztelenül elért minőség tehát nem csak egy poétikai pálya letisztult betetőzése, talán több is, kevesebb is annál. Mert miképpen mérhetnénk meg mindazt a felhalmozott élményanyagot és idő-sűrítményt, amit ideáig görgettek a lapok?

„Megint írtam egy verset, / még nem tudom, / hogy jó-e, / ha úgy döntök, hogy igen, / akkor ma nem éltem hiába.” (Feltétel) A vidéki rezervátumlétbe vonuló elbeszélő monoton, ugyanakkor kifelé-befelé figyelő mindennapjainak szövegszerű foglalatai az idézet tartalmával ellentétben nem az ábrázolt események magas színvonalú „megörökítésére” törekszenek, ugyanúgy a pátosz nélküli mulandóság, esendőség jegyeit viselik magukon. Vagyis nem valamiféle művészi becsvágy hozza létre őket, hanem egy szokatlan túlélési ösztön, ami egyszerre szembesíti magával a szerzőt és teremti meg eme szerzőség benső – ezzel együtt közvetítő – beszédmódját. A csupán időről időre feloldódó magány szavaiban így a személyes önreflexió mellett megjelenik egy általánosabb érvényű szólam, amely a természet közelségében nyomon követett, illetve a civilizációtól elszakadó létmódból kibomló jelenségeken túl megközelít egyfajta transzcendenciát is. A könyv elején található, az igazság tanításáról szóló – Kempis Tamás Krisztus követése című írásából kiemelt – mottó rejtélyes módon kapcsolódik a kötet tényekre alapozott, törődött kijelentéseihez, többnyire kiábrándultságból fakadó, végérvényesnek ható megállapításaihoz.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Papp Máté, Kulter.hu, 2016. július 14.