Háború, félárvaság, intézeti évek: a 2002-ben elhunyt Orbán Ottó sorsának meghatározó eseményei költészetének alapkövei is egyben. Csodagyerekként indult, ám a kritika sokáig értetlenül fogadta. Kabdebó Lóránt 1987–1988-ban készített tízrészes életműinterjút vele, amely a Színpompás ostrom lángoló házakkal című kötetben látott napvilágot.

Az én múltammal az ember könnyen lesz költő vagy író. Milliomos vagyok. A millióim káprázatosan zaklatott gyerekkorom – nyilatkozta Orbán Ottó 1987-ben a Minnesotai Egyetem vendégtanáraként az oktatási intézmény újságjában.

A bonyodalmak valójában már a születése előtt elkezdődtek. A zsidó származású tisztviselő, Szauer Ottó nincstelen római katolikus parasztlányt vett el. A férfi családja nem örült a rangon aluli frigynek, a békét ifjabb Szauer Ottó születése hozta el a családba. Ám a háború közbeszólt, az apát nemsokára munkaszolgálatra vitték. 1944 telén még egyszer hazalátogatott: „Az előszobaajtó nyílásában látom az arcát… Aztán becsukódik az ajtó, és nincs tovább.”

Később tudták meg, hogy miközben a munkaszolgálatos századot Kőszeg felé hajtották, az apa egyik lába már megfagyott, a másikat leforrázták. A keretlegények puskatussal agyonverték a járni képtelen embert. A gyermek Szauer Ottó ekkor nyolcéves volt. „… valami megfeketedett ebben a gyerekben…” – idézi fel a tragédia időszakát a költő. És valóban, a zaklatott gyerekkor meghatározta az életét, nyomot hagyott a költészetén. A háborús traumától sosem tudott megszabadulni, az emlékfoszlányokban megőrződött apa hiánya rendre formát öltött a verssorokban. Sajátos dilemmát jelentett az apai és anyai örökség feloldhatatlan ellentéte is. A keretlegények a társadalomnak abból a rétegéből kerültek ki, ahonnan az édesanyja is származott. „Tágabb értelemben azt mondhatom, hogy apámat az anyám rokonai verték agyon” – jegyzi meg a kötetben. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a kétféle örökség közül nem választhat, akár akarja, akár nem, mindkettőt a sejtjeiben hordozza. Talán ez az oka, hogy Orbán Ottó költőként, emberként mindig is a gyűlölködés ellen szavazott.

Örömváros lakója

A nem gyerekre méretezett lelki terheket cipelő kisfiú életében az utolsó biztos pont is semmivé foszlott, amikor kiderült, hogy intézetbe kell mennie. Az anyának saját közegével már korábban megszakadt a kapcsolata. Férje halála után se állása, se pénze, se baráti köre nem volt. Az unokatestvér, Rákosi Zoltán szerzett helyet a kis Ottónak a zugligeti Pax Gyermekotthonban, ahol maga is tanított. Az intézetben működő – alkotmányt és törvényeket is alkotó – Gaudiopolist, azaz Örömváros gyermekköztársaságot Sztehlo Gábor evangélikus lelkész alapította. Sok, később ismert ember lelt ott menedékre, például Sárközi Márta gyerekei, Horváth Ádám és testvére, Sárközi Mátyás. Ám hiába volt „csodahely” a gyermekotthon, a kisfiú árvának és elhagyatottnak érezte magát, szenvedett. Szerencsére az intézetben néhány tanár tudta, hogy a művészetnek gyógyító ereje van. Rákosi Zoltán magyaróráin a gyerekek verseket írtak, és ahogy a fájdalom szavakká formálódott, egyre könnyebbek lettek a gyermeklelkek. A „terápia” másfajta sikereket is hozott: a tízéves Ottó néhány költeménye megjelent a Válaszban, megismerkedett Weöres Sándorral, szerepelt a rádióban, főszerkesztője lett a Gaudiopolis egyik újságjának, csodagyerekként kezdték emlegetni.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Lázár Fruzsina, Mno.hu, 2016. július 24.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 16.