Bán Zsófia esszéiben a képeknek a kulturális emlékezetben betöltött szerepét vizsgálja: miként villantják fel múltunk és jelenünk elviselhetetlen, vállalhatatlan sötét foltjait, miközben önértékük elvitathatatlan. SIRBIK ATTILA INTERJÚJA.

Ami nincs jelen az emlékezetben, amiről az legszívesebben újra meg újra megfeledkezne: a Turul és dínó című kötetben a hiány a főszereplő, képekben elbeszélve. Filmek, fotók, képzőművészet és irodalom a témája mindegyik szövegnek, és persze bennük a 20. és a 21. század nagy botrányai.

Revizor: Mi kell egy jó esszéhez, milyen témák vonzanak igazán?

Bán Zsófia: Kell egyrészt egy tágas tér, amelyben mozogni, mászkálni, fel-alá járkálni lehet. Az esszét egyféle peripatetikus műfajnak gondolom, ahol az írásban megtett távolság hozza létre azt a tágasabb gondolati teret, amelyben egy jó esszé lélegezni tud. Másrészt kell, hogy személyes tétje is legyen, kell, hogy az olvasó érezze, hogy a szerző a saját bőrét viszi vásárra (és jó esetben az empatikus olvasó is, amikor olvassa), hogy olyan problémákkal, gondolatokkal kénytelen szembenézni, amelyekkel talán ő maga sem volt teljesen tisztában, amikor az íráshoz hozzáfogott. A szövegből ki kell, hogy érződjön annak az elakadt lélegzetnek a pillanata, amikor rájövünk arra, hogy egy bizonyos téma miért megkerülhetetlen a számunkra, miért nem lehet nem megírni. A tanulmány műfaja viszont már önmagában is feltételez valamiféle statikusságot, azt a mozdulatot, amellyel a tanulmányozandó témát gombostűvel feltűztük egy darab kartonpapírra és egy jókora nagyítóval megvizsgáljuk, hány lába is van tulajdonképpen. A képzőművészetben is a tanulmány-műfaj alapja a statikus modell. Az esszé ellenben kizárja a statikus modellálást, amennyiben éppen a szövegben való járkálás, elszánt keresgélés hozza létre a benne rejlő gondolat, illetve érzelem kibontását. Mondhatnám akár indulatnak, szenvedélynek is. A jó esszé szenvedély dolga.

R: Éles határ húzódik diszkréció és indiszkréció között?

BZs: A diszkréció kifejezés maga is elhatárolódást jelent, a diszkrét dolgok elkülönülnek, értelmezhető határ van közöttük, ami segíti a világban való eligazodást, láttatja, hol végződik valami, és hol kezdődik valami más. Egy vizuális és fogalmi szabályrendszert állít fel, érzékelteti az adott kultúra bizonyos alapszabályait, alapszerkezetét. Az indiszkrécióban viszont összemosódnak, illetve felcserélődnek korábban gondosan szétválasztott és elhelyezett dolgok. Ugyanakkor, – ahogy Buñuel A szabadság fantomja című filmjében is röhejesen érzékelteti abban a jelenetben, amikor az ebédlőasztal mellett mindenki jólnevelten egy-egy vécén üldögélve kakál, enni viszont diszkréten félrevonulnak valamiféle kamrába – az, hogy mi diszkréció, illetve indiszkréció dolga, pusztán kulturális konstrukció, azaz szokás, illem dolga. Mint ahogy az is az, hogy egy társadalomban, egy kultúrában miről illik, illetve nem illik beszélni, miről szoktunk, illetve nem szoktunk beszélni. Ha valaki kiteregeti a „szennyest”, az nyilván indiszkréciót követ el, ugyanakkor hozzájárul ahhoz, hogy a ruha ne büdösödjön be, hogy szépen megszáradjon a napon és újra hordani lehessen. Az „amiről nem lehet beszélni”-ről gyakran kiderül, hogy csak kényelmesebb nem beszélni róla, hogy elfedni próbál nehezen kezelhető, nehezen konfrontálható ügyeket. Ezért a határ meghúzása diszkréció és indiszkréció között sokszor pusztán hatalmi kérdés.

R: Mi vonz a botrányokban? Az adott társadalmi kontextusba ágyazódó lélektanuk, vagy a mögöttük húzódó történet?

BZs: A botrány társadalmi kontextusba ágyazódó lélektana egyúttal maga a mögöttes történet – a kettő szétszálazhatatlanul összetartozik. A botrányt elfedni kívánó akarat is botrány, és a kettő olyan módon erősíti egymást, mint a szülők által kimondott nicht vor dem Kind, ami persze a gyerek szemszögéből csak olaj a tűzre. Amikor például az éj leple alatt (nicht vor dem Kind), suttyomban felavatnak egy „emlékművet”, ami leginkább a valódi emlékezés meggyalázását, megcsúfolását szolgálja, akkor az adott társadalomban a szoboravató aktus lélektana egyúttal a mögötte húzódó történetet tökéletesen leképezi, sőt ha úgy tetszik újraperformálja azt a botrányt, aminek az emlékmű, csalárd módon emléket állítani igyekszik. Vagyis egy olyan történelmi esemény szimbolikus (és akaratlan) reenactment-jének lehetünk tanúi, amelynek eredményeként több mint félmillió zsidó származású, magyar állampolgárt rekordidő alatt elpusztíthattak a magyar állam – és a lakosság igen nagy részének aktív vagy passzív – közreműködésével. Magyarországot ebben a történetben szimbolikusan áldozatként reprezentálni szemérmetlenül újrajátssza a botrányt, ezúttal a túlélők és leszármazottaik, valamint az egész társadalom szeme láttára.

R: Mi az, ami összeköti a hiányt a „dolgok” akarásával? Lényeges a hiány, vagy inkább a hiány helyének kitöltése az a mozzanat, ami érdemessé válik a figyelmünkre? 

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Sirbik Attila, Revizoronline.com, 2016. szept. 27.