Évek óta simogatom, próbálgatom a történetet, mondja Darvasi László Taligás című regényéről. A jól ismert Közép-Kelet-Európán át, ahol feltűnnek korábbi szereplői is, viszi Taligás a szót. Új könyvéről, a szavak erejéről, életről-halálról beszélgettünk Darvasi László íróval. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Darvasi László: Évek óta simogatom, próbálgatom a történetet. A regény magja, a boszorkányper, a szörnyű história pertörténete ismert, monográfiák, könyvek feldolgozták. Hosszú ideje foglalkoztat a történet, ismerem a részleteit, a per menetét, a vádlottak nevét. Ismerem a város politikai, hatalmi viszonyait, de nagyon sokáig nem tudtam, mi a személyes tétje ennek a históriának. Két évvel ezelőtt kitaláltam, hogy a regényben addig nem szereplő Taligást beemelem, s onnantól kezdve éreztem, meg tudom írni.

Revizor: A formára találtál rá Taligás személyével? Máshogy alakult vele a regény?

DL: A személyességre való rátalálás átformálta az anyagot. Ha úgy tetszik, Taligás egy alteregó, s attól kezdve, hogy ő meglett, többé-kevésbé magamról beszéltem, a hasonmásom félelmeiről és vágyairól, a testvéremről, egy hozzám erősen közeli alakról. Többé nem volt kérdés a megírás. Addigra a regény jelentős része már elkészült, ezekbe a fejezetekbe kellett beépítenem Taligást. Oldalakat dobtam ki, új részeket írtam. Addigi figuráim egymáshoz való viszonya megváltozott, bizonyos alakok elhalványodtak, mások élesebb kontúrt kaptak.

R: A boszorkányper története a 18. században játszódik. Taligás képviseli a jelent, az ő személyén keresztül láttatod a múltat. Ő az, aki birtokában van mindannak a tudásnak, irodalmi műveknek, amelyek felhalmozódtak az évszázadok során. Ezt cipeli, hurcolja végig Európán. Mi mindent szimbolizál Taligás? Bár a regény végén porrá ég a taliga tartalma, mit visz el magával?

DL: Akkor lelőttük az egyik poént. Jóllehet, elégetik Taligás összes könyvét és kéziratát, mégis marad terhe, de ezt már ne áruljuk el. Annak a taligának van és lesz is rendeltetése. Nagy szimbolikus gesztus ez. Taligás egy kulturális tróger, aki fizikai értelemben is szenved, a korabeli Közép-Kelet-Európa tájain hordja fel s alá a kultúrát. Adja és veszi a kéziratokat, ezekért vállal életveszélyes helyzeteket. Miattuk lesz szerelmes, és ezeket a kéziratokat játssza el. Szaval is, előad Shakespeare-t, ókori görögöket, német költőket. Ezeket a szövegeket mi a 19-20. századi fordításokból ismerjük, amiket ilyen formában nem használhattam, tehát nyersfordításokat készítettem belőlük.

R: A szövegek legtöbbjét a regény idejében élők ismerhették, de van néhány kakukktojás.

DL: Igen, tettem bele egy Juhász Gyula- és két Baka István-verset. S ha már a versekről beszélünk, idővel arra jöttem rá, hogy a Taligás nem is regény. Inkább egy nagy, sűrű szövésű vers. A szorongásaival, szenvedélyeivel, szerelmeivel, politikai áthallásaival ez egy nagy költemény.

R: Regényeidnek egyik nagyon fontos eleme a „vándor”, aki hol taligával, hol karavánnal utazza végig Kelet-Európát. Erős utalások vannak a Taligásban korábbi, A könnymutatványosok legendája című regényedre. Mit jelent számodra ez a kelet-európaiság, maga a vándorlás ebben a régióban?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Marton Éva, Revizoronline.com, 2016. okt. 4.