Több magányt (Helikon)

A ’89 után nagy lendületet vett irodalmi karrierjével, amit gúnyosan csak „elhíresedés”-nek nevezett, Kertész Imre nem nagyon tudott mit kezdeni. Bár a Nobel-díj, a Buchenwaldban véletlen folytán megkímélt életének abszurd és kínos beteljesedése ekkor még hátra van, Kertész 1991 és 2001 között írott naplója már közvetít egy olyan belső hasadást, amely a ráköszöntő évtizedben, de különösen Stockholm után, korántsem nevezhető problémamentesnek. Napi lelki- és írásgyakorlatának részévé lett annak a fenyegetésnek a tudatosítása és rögzítése, hogy ha ez így megy, hamarosan a jómódú középszerűség vesz erőt rajta, s többé nem fogja titkos életét élni, melyet „az igazság” keretez. Ennek a gyakran felbukkanó fogalomnak Kertész naplójában két egymásba súrlódó dimenziója van. „Illegalitás”-t, száműzetést jelent, melynek szűkös terében a diktatúra idején megőrizhette viszonylagos intellektuális és politikai függetlenségét, másfelől saját erkölcsi-etikai és szellemi keretezésű értékrendszerét jelöli. Személyes szabadságát, amelyről azt írja: „az életem alakulásából kibontakozó egyetlen, igazi, megingathatatlan érték, amelyért mindig, mindent kockára tettem, s amely akár a létérdekeimmel szemben is irányított” (138.). Az évtizedeken át halmozódó kudarcot oly hirtelen és valószerűtlenül váltja fel a siker, hogy jobbnak látja eggyel hátrébb lépni, és gyanakvással szemlélni az események mozgását. Így lesz a néző pozíciója a naplóíró Kertész választott kilátószöge. „Mehr Licht – mondta volna állítólag Goethe; mehr Einsamkeit – mondanám én; magányra, magányra vágyom.” (67.)
 
A napló egyik legfontosabb szála, mely által az életmű szerves részévé épül: a holokauszt állandó racionális, misztikus és személyes revíziója. Egyik gondolatkísérletében például arra jut: ma az Endlösung korántsem lenne elképzelhetetlen és kivitelezhetetlen a médiák nyilvánossága mellett. Képzeletben le is forgat egy rövid hírepizódot, ahol helyszíni tudósítás kíséretében Himmler és Eichmann szabatosan tájékoztatják a tévénézőket az intézkedések törvényes és szakszerű voltáról: garantálják a humanitárius szempontok és a higiéniai szabályok betartatását. A deportálások kortárs feltételek közötti újra elgondolása nem kabarétréfának szánt jelenet, hanem a holokauszt mélyen fekvő okainak következetes végiggondolása az információs társadalom viszonyai mentén – számolva a történet lezár(hat)atlanságával. „Auschwitzot nem Auschwitz volta miatt szüntették meg, hanem mert fordult a kerék, a hatalmi állapot […], s Auschwitz óta semmi olyan erkölcsi, hatalmi vagy gazdasági fordulatnak sem lehettünk tanúi, amit Auschwitzra való cáfolatként élhettünk volna – vagy élhetnénk – meg.” (80.) Valószínűleg ez a lehető legjózanabb megközelítés. Kertész nyomán még csak azt sem mondhatnánk, hogy az információs társadalom esélyt vagy garanciát jelentene bármiféle veszély elhárítására.

A holokausztot Kertész életművében nem szüzsének kell tekintenünk, de olyan „paradigmatikus tényhelyzetnek, amely kifejezi az emberi állapotot a 20. században” (80.). Azt is fontos látni, hogy a koncentrációs táborok történeti ténye is mást jelent, mint a mindezt valóságossá tévő személyes tapasztalat. A zsidók megsemmisítésének szinte maradéktalanul befejezett projektje, amely – nem egyedül Kertész felismeréseként – a felvilágosodás utáni európai kultúra dialektikájából egyenes ágon következik: a Holocaust tehát, amelyet ő kapitálissá tett, a szó tipográfiai értelmében is, nem teljesen azonos azzal az eseménnyel, amelyet Auschwitz egy személy életében, Kertész Imre életében jelentett. Ez a különbség nem a történelem és a tapasztalat dialektikussá szerveződésének újabb útját nyitja meg, hanem az univerzalitás lehetőségét. Az egyetemességét, melynek horizontja akkor jelenhet meg, ha az esemény rendkívüliségének beláthatatlan és kényszerítő következményei felé bizalommal tudunk fordulni. Vagyis inkább hittel, a bizalom túlságosan naiv, mondja Kertész. És rövidlátó is. A bizalom mint az általános társadalmi jóindulatba vetett hit, tévedés, mert előfeltételezi, hogy a bizakodásnak mindig van tárgya, s e tárgynak ésszerű tartalma: hogy a társadalmat az értelem és a jóindulat működteti. Krisztus kereszthalálának és Auschwitznak azonban az a botránya és szentsége, hogy nem volt semmi értelme, mégis megtörtént.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kiss Ernő Csongor, Helikon.ro , 2016. szept. 27.

XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 12. (698.) SZÁM – JÚNIUS 25.

2016-09-27 16:17:07
Bourdeaut, Olivier
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Egy kisfiú meséli el családja titokzatos tündöklését és bukását. A tehetős család mintha a világon kívül élne, barátok, mulatságok töltik ki napjaikat hol Párizsban, hol spanyolországi villájukban. A szülők...
Kovács András Ferenc
"Örömzene darabokban"
Kovács András Ferenc hatvanadik születésnapjára maga válogatott verseket eddigi életművéből, így a zenei témákban és motívumokban gazdag kötet tekinthető a formabravúrjairól híres költő lírai önarcképének,...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ