A magyarok még Krasznahorkai új regényében is a csodát várják (Könyves Blog)

Harmincegy éve, 1985-ben jelent meg a Sátántangó, a magyar irodalom megkerülhetetlen műve, ami a nyolcvanas években kicsit háttérbe szorult Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba, illetve Nádas Péter Emlékiratok könyve című regénye mellett. Krasznahorkai László új regényével, a Báró Wenckheim hazatérrel az olvasó is visszatér az ismert kisvárosi világba, hogy közben a két időpont közé kifeszítse a magyar rendszerváltás történetét. A két regény helyszíne könnyen azonosítható (Gyula), így a magyar társadalom változásait szinte mesterséges környezetben vizsgálhatjuk, mondjuk egy apokalipszis felé tartó karnevál keretei között, amelyen néha keresztül robognak a goj motorosok. (Beszámolónk a teljes sötétben megrendezett könyvbemutatóról, illetve egy részlet a regényből. Itt pedig nyolc órán keresztül élőben közvetítettük a Sátántangót -  a szerk.)

Krasznahorkai nagy kanyarral tér vissza (például: távol-keleti elbeszélések, Nemzetközi Man Booker-díj) az általa jól ismert világba, ami bátor és irigyelni való döntés: a Sátántangó nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban is kijelölte az író helyét.

A kritikaírás speciális műfaj, csak magamon tudom mérni a könyv hatásait, úgyhogy nem titkolhatom el, hogy a Báró Wenckheim hazatérrel eleinte meggyűlt a bajom: sokszor túlírtnak, lassúnak találtam, de ahogy behúzott a szöveg és Krasznahorkai prózájának saját szabályai működni kezdtek, vitt magával. Krasznahorkai nagyregényeit nagyon szerettem, a távol-keleti könyveket kevésbé, úgyhogy ez mindenféle értelemben hazatérés: nemcsak tematikájában tért vissza Magyarországra Krasznahorkai, hanem ahhoz a világhoz és elbeszéléshez is.

A Sátántangó Franz Kafka A kastély című művéből vett mottóval indult: „Akkor inkább úgy vétem el, hogy várom”. És vártak a szereplők, vártak az olvasók (később a film nézői is), mert ennek a kelet-európai bezártságnak az egyetlen cselekvési lehetősége a várakozás, a nem-cselekvés,  a nagy Krasznahorkai-regényekben valakit ezért is várnak mindig (Sátántangóban Irimiás, a Háború és háborúban Ézsaiás). Döbbenetes, de harminc évvel később ugyanitt vesszük fel a fonalat, a kisváros most báró Wenckheim Béla érkezésére vár. Wenckheim neve ismerős lehet, a Sátántangóban már jártunk a romos Wenckheim-kastélyban, de most egy öreg playboy, simlis szerencsejátékos érkezik, mintha nemcsak egy másik országból, de egy másik időből utazna haza: nem maradt már semmije a sárga kalapján és az utolsó kívánságán kívül, hogy még egyszer utoljára láthassa szülőhelyét, abban egy nőt, Marit, illetve ellátogatni a Casino nevű presszóba (a gyerekkori emlékek az évtizedek alatt átalakulnak, Mariból Marietta lett, a presszóból pedig vég nélküli kaszinózás Buenos Airesben). A báróról és az országról is az mondja el a legtöbbet, hogy amikor előbbi átlépte a határt, fel sem tűnt neki.

A cselekmény rendkívül egyszerűnek látszik: Argentínából Bécsen át vonattal hazautazik szülőhelyére a jómódúnak mondott báró Wenckheim Béla, a kisváros lakói pedig várják, ahogy az emberek a megváltót várni szokták, reménykedve, bízva a megváltásban, mert valahogy a magyar társadalom ilyen, nem cselekszik, csak vár, saját sorsának nem alakítója, csupán elszenvedője. Miközben a fő történetszál tényleg ennyire egyszerű, az igazi őrület a novellaszerűen működő, a főszálhoz lazábban kapcsolódó mélyfúrásokban van. Úgy kell elképzelni, mintha a főszál egy hajóút lenne, amiről rendszeresen kiugrunk egy búvármaszkkal, hogy elmerüljünk életekben, eseményekben és konfliktusokban. 

A kisváros és az országos média ugyanolyan elszántsággal készül a báró érkezésére, a polgármester összehívja a kórust, begyűjtik a játékgépeket, Mari játszik a gondolattal, hogy mi fog történni ennyi évtized után. A vonat lassan, marha lassan közelít a megállóhoz, az elvárások egyre nagyobbak, még a Wenckheim-kastélyt is kiürítik. Miközben a báró közeledésével a kisváros megkapja a reménykedés lehetőségét, addig ugyanebből a kisvárosból kifele tart a közösség régóta megbecsült tagja, a Tanár úr. A mohaszakértő egy kis kalyibába költözik a Csipkebokorban. Egyiküktől sokat várnak, de kiégve, bambán közeledik, a másiktól már nem várnak semmit, de tudatosan építi le a közösségben betöltött szerepét. 

[...]

A teljes cikk itt olvasható »


Forrás: Könyves.blog.hu, 2016. okt. 13.  

2016-10-23 19:05:26
Hirvonen, Elina
Fordította: Szécsi Noémi
,,Amikor egy csendes diák bejön az iskolába, fegyverrel a kabátja alatt, és lelövi tíz osztálytársát, mindenkinek az áldozatok szüleire kell gondolnia. Milyen szörnyű lenne az egyiküknek lenni. Milyen...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ