A magyarok még Krasznahorkai új regényében is a csodát várják (Könyves Blog)

Harmincegy éve, 1985-ben jelent meg a Sátántangó, a magyar irodalom megkerülhetetlen műve, ami a nyolcvanas években kicsit háttérbe szorult Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba, illetve Nádas Péter Emlékiratok könyve című regénye mellett. Krasznahorkai László új regényével, a Báró Wenckheim hazatérrel az olvasó is visszatér az ismert kisvárosi világba, hogy közben a két időpont közé kifeszítse a magyar rendszerváltás történetét. A két regény helyszíne könnyen azonosítható (Gyula), így a magyar társadalom változásait szinte mesterséges környezetben vizsgálhatjuk, mondjuk egy apokalipszis felé tartó karnevál keretei között, amelyen néha keresztül robognak a goj motorosok. (Beszámolónk a teljes sötétben megrendezett könyvbemutatóról, illetve egy részlet a regényből. Itt pedig nyolc órán keresztül élőben közvetítettük a Sátántangót -  a szerk.)

Krasznahorkai nagy kanyarral tér vissza (például: távol-keleti elbeszélések, Nemzetközi Man Booker-díj) az általa jól ismert világba, ami bátor és irigyelni való döntés: a Sátántangó nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban is kijelölte az író helyét.

A kritikaírás speciális műfaj, csak magamon tudom mérni a könyv hatásait, úgyhogy nem titkolhatom el, hogy a Báró Wenckheim hazatérrel eleinte meggyűlt a bajom: sokszor túlírtnak, lassúnak találtam, de ahogy behúzott a szöveg és Krasznahorkai prózájának saját szabályai működni kezdtek, vitt magával. Krasznahorkai nagyregényeit nagyon szerettem, a távol-keleti könyveket kevésbé, úgyhogy ez mindenféle értelemben hazatérés: nemcsak tematikájában tért vissza Magyarországra Krasznahorkai, hanem ahhoz a világhoz és elbeszéléshez is.

A Sátántangó Franz Kafka A kastély című művéből vett mottóval indult: „Akkor inkább úgy vétem el, hogy várom”. És vártak a szereplők, vártak az olvasók (később a film nézői is), mert ennek a kelet-európai bezártságnak az egyetlen cselekvési lehetősége a várakozás, a nem-cselekvés,  a nagy Krasznahorkai-regényekben valakit ezért is várnak mindig (Sátántangóban Irimiás, a Háború és háborúban Ézsaiás). Döbbenetes, de harminc évvel később ugyanitt vesszük fel a fonalat, a kisváros most báró Wenckheim Béla érkezésére vár. Wenckheim neve ismerős lehet, a Sátántangóban már jártunk a romos Wenckheim-kastélyban, de most egy öreg playboy, simlis szerencsejátékos érkezik, mintha nemcsak egy másik országból, de egy másik időből utazna haza: nem maradt már semmije a sárga kalapján és az utolsó kívánságán kívül, hogy még egyszer utoljára láthassa szülőhelyét, abban egy nőt, Marit, illetve ellátogatni a Casino nevű presszóba (a gyerekkori emlékek az évtizedek alatt átalakulnak, Mariból Marietta lett, a presszóból pedig vég nélküli kaszinózás Buenos Airesben). A báróról és az országról is az mondja el a legtöbbet, hogy amikor előbbi átlépte a határt, fel sem tűnt neki.

A cselekmény rendkívül egyszerűnek látszik: Argentínából Bécsen át vonattal hazautazik szülőhelyére a jómódúnak mondott báró Wenckheim Béla, a kisváros lakói pedig várják, ahogy az emberek a megváltót várni szokták, reménykedve, bízva a megváltásban, mert valahogy a magyar társadalom ilyen, nem cselekszik, csak vár, saját sorsának nem alakítója, csupán elszenvedője. Miközben a fő történetszál tényleg ennyire egyszerű, az igazi őrület a novellaszerűen működő, a főszálhoz lazábban kapcsolódó mélyfúrásokban van. Úgy kell elképzelni, mintha a főszál egy hajóút lenne, amiről rendszeresen kiugrunk egy búvármaszkkal, hogy elmerüljünk életekben, eseményekben és konfliktusokban. 

A kisváros és az országos média ugyanolyan elszántsággal készül a báró érkezésére, a polgármester összehívja a kórust, begyűjtik a játékgépeket, Mari játszik a gondolattal, hogy mi fog történni ennyi évtized után. A vonat lassan, marha lassan közelít a megállóhoz, az elvárások egyre nagyobbak, még a Wenckheim-kastélyt is kiürítik. Miközben a báró közeledésével a kisváros megkapja a reménykedés lehetőségét, addig ugyanebből a kisvárosból kifele tart a közösség régóta megbecsült tagja, a Tanár úr. A mohaszakértő egy kis kalyibába költözik a Csipkebokorban. Egyiküktől sokat várnak, de kiégve, bambán közeledik, a másiktól már nem várnak semmit, de tudatosan építi le a közösségben betöltött szerepét. 

[...]

A teljes cikk itt olvasható »


Forrás: Könyves.blog.hu, 2016. okt. 13.  

2016-10-23 19:05:26
Boldizsár Ildikó
Boldizsár Ildikó és a Metamorphoses Meseterápiás Egyesület csatlakozott a Művészek a klímatudatosságért csoporthoz, és vállalták, hogy összegyűjtik a világ népmesekincséből azokat a meséket, amelyek a...
Dragomán György
A Jég megrázó novella a menekültekről, a befogadásról és a kirekesztésről.
Dragomán György művének illusztrációit a fiatal grafikus, Turi Lilla készítette.
Radnóti Sándor
Radnóti Sándor esztéta, filozófus könyve egy memoár helyetti memoár: személyes emlékekben bővelkedő portrék füzére, amelyek egy hosszabb interjúval kiegészítve mégiscsak kirajzolják szerzőjük életútját...
RAJK LÁSZLÓ
Rajk Lászlóval, aki idén töltötte be 70. életévét, 2009-ben készített életútinterjút Mink András - ennek egy 2019-es beszélgetéssel kibővített, szerkesztett változatát adjuk közre kötetünkben. Gazdag életpálya...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ