„Húros ütőhangszer vagyok.
Én vagyok a zongora.
Ütik-verik, mégis muszáj
szépen megszólalnia.”

(részlet Jónás Tamás Hagyomány című verséből)

Jónás Tamás 3 év után, a 2013-as Lassuló zuhanás után rukkolt elő új kötettel. Saját bevallása szerint a Törzs a két kötet között eltelt három év termésének korpuszából gondosan kiválogatott és jelentősen megszűrt darabjait tartalmazza. Ezzel kissé paradox szituáció elé állítja az olvasót: az előző, csaknem 200 oldalas monumentális kötethez képest most egy alig 40 oldalas kötetet tett az olvasó elé.

Ebben a rövid terjedelmű, tömör, masszív szerkezetű verseket tartalmazó kötetben olyan Jónás Tamásra (alanyi) lírájára eddig is jellemző témák jelennek meg mint a gyermekkor és az arra emlékezés viszonya, a megállíthatatlan elmúlás problematikája, istenkeresés és az abszolút magány. Jónás Tamás egyszerre követi a posztmodern és a hagyományosnak nevezhető líra alapelveit: nyelvhasználata, világszemlélete, illetve az asszociációk a posztmodern hangnemét és beszédmódját elevenítik fel, ugyanakkor a klasszikus formák virtuóz használata (szonettforma, időmérték) és a kanonizált szerzők intertextualizálása (a fent olvasható például kétségtelenül Adyt idézi) is szerves része a kötetnek.

Már a kötet legelső verse, A régi tavaszi én is a fentebb említett hagyományos elvnek a követésére hajaz. A negyed –és ötödfeles anapesztusi sorok lüktető dinamikát adnak a versszövegnek, amelyet felerősít és hitelesít a tárgyak, természeti jelenségek aktív helyzetbe hozása. A kötet első sorának (Látod, az égen hány kék máz van?) kérdő modalitása egy dialóguskezdeményező gesztust sejtet, de a kérdés(eke)t a szöveg végére egyértelműen nem az olvasónak teszi fel Jónás, hanem egykori önmagának, programszerűen megadva ezzel a kötetben hangsúlyos szerepű (ön)reflexivitást.

Habár – Jónás Tamástól nem szokatlan módon – a kötet nincs ciklusokra osztva, elmélyült olvasás nélkül is jól érzékelhető, hogy az egymás után következő versek (egy-két kivétellel) szinte tökéletesen kapcsolódnak egymáshoz, kölcsönösen feltételezik és kiegészítik egymást. (Számomra leginkább A tudat fája című vers létjogosultsága kérdéses.) A kötet olvasása közben a folyamatosan felbukkanó motívumok egyfajta hálózatot képeznek az olvasó fejében, a „minden mindennel összefügg” elve (csaknem) hiányérzet nélkül megvalósul. Ilyen például az álommotívum, többek között Álmos valóság, Nagy levegő, Ki nem álom? című versekben,  az idő és test viszonyának vizekkel  (patak, folyó, tó) való ábrázolása az Abszolváció, Idősíkok, Körpatak, Eredet című versekben. Ide tartozhat még az apával és az apasággal való viszony vissza-visszatérő problematikus helyzetének megjelenítése A pára, Az emlékezés szerkezete, Törzs, Ki nem álom? versekben. Az apába fektetett remény feladása, a kapcsolat helyrehozásának végleges reménytelenségének keserűsége az Idősíkok című versben fejeződik ki legexplicitebb módon: „Újraszőni a kárpitot / lehet. Felesleges remény.”

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagy Evelin Noémi, Litera.hu, 2016. nov. 11.