A három írás lényegében három írói portré, Babitsé, Jókaié, Bessenyeié. Mindannyian éppen kívül rekedtek a saját világukon, az önazonosság hiányától szenvedve tengetik napjaikat. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Ha Szilasi László új könyvét egyetlen regényként olvassuk, és a három különálló részt egy zeneileg megkomponált egészként értelmezzük, talán még gazdagabban kibomlik ennek a három tételből álló írásnak minden erénye. Az egységet már a próza nyelvezete is alátámasztja. Roppant visszafogott, a zeneiség, a mérték és az ütem adja ennek a könyvnek minden rejtett szépségét. Maga az olvasás öröme diadalmaskodik, árad szét a hozzá közelítő figyelmes szemlélőben. Mesteri, gondolja a kritikus, aki ennyire bízik a minimalista részletek erejében, aki ennyire tudja, hogy mire képes egy irodalomtörténeti tényekkel telezsúfolt próza, és az egymást követő részek fokozásaként egyre pontosabban közelíti meg a kívánt mondanivaló kiteljesedését.

Hiszen a három írás lényegében három írói portré, Babitsé, Jókaié, Bessenyeié. Mindannyian éppen kívül rekedtek a saját világukon, az önazonosság hiányától szenvedve tengetik napjaikat. Babits egy Nyugat-matiné (1930) alkalmából jár újra Szegeden, és itt idézi fel 1906 őszét, amikor pályakezdőként ebbe a városba érkezett, és a helyi gimnáziumban töltött két évet. A Szegeden élő Szilasi László roppant tárgyi tudással bír e téren, szinte napnyi pontossággal tájékozott Babits albérleteit, tanártársait, az akkori Szeged helyi viszonyait illetően. Mindezen tudás azonban semmiképpen nem lexikális anyagként van jelen a kötetben, áthatja a kisváros és munkája iránti feszélyezettség, a nagy tettekre készülő költői elhívatás utáni vágyakozása. Jókai még inkább kivetettebb a saját világából, hiszen a szabadságharc utáni hónapok bujdosását idézi fel Szilasi, amikor feleségétől és szellemi közegétől távol, Erdély vadregényes bércei között bolyong, és nem marad számára semmi más kézzelfogható bizonyosság, mint a táj romantikus szépsége, a szabadságharc csatáinak emléke, Petőfi feltételezhető halálának helyszínén való kutakodás.

A harmadik rész a Bécsből hazatérő volt testőr-világfi Bessenyei szűkös otthoni helyzetére világít rá. A tiszaberceli majd pusztakovácsi birtokán gazdálkodó író helyzeténél kevésbé lehet elgondolni abszurdabbat. Tegnap még a Birodalom fővárosában, a francia szellemmel és a felvilágosodás eszméivel átitatott udvarban élt, Mária Terézia sokféle reformot bevezető közegében, több nyelven olvasta a kor remekműveit, járta Itália frissen feltárt antik romjait, most a jobbágyainál alig különb parasztviskóban tengeti napjait, és ha szegénység nem is, de a szellemi kivetettség tökéletesen hitelteleníti eddigi életét. Mindannyijukban ott lapul a nagyság utáni vágy, az emberi féltékenység is. Babits számára a közben megjelenő Nyugat és Ady fellépése olyan érzéseket kelt, mintha titkos költői készülődését egyszerre meghaladták volna.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Sántha József, Revizoronline.com, 2017. jan. 12.