Nagymama és az irgalom madarai (Ambroozia)
Hevesi Judit első kötete, a Hálátlanok búcsúja több rendkívül fontos kérdést vet fel a múlttal kapcsolatban. Ki és hogyan éli meg azokat az eseményeket, amelyek máig kihatnak a jelenre? Hevesi költészetében ez újszerű megfogalmazásban/fénytörésben jelenik meg. Az a kettős érzés, ami a kötet olvasása közben fogva tart, nehezen megragadható. Ugyanis Hevesi irgalmas a megidézett múlttal és annak figuráival, mindeközben ironikusan és ridegen fejezi be gondolatait. Tóth Krisztina úgy fogalmaz Hevesi verseiről, hogy „semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire”, amivel mindenképpen egyetértek, de előzménynek nem Paul Celant emelném ki, hiszen Hevesi lecsupaszított versnyelve erős metaforákban, ami viszont nem jellemző a német költőre. Sokkal inkább Kertész Imre fekete humora és József Attila stílusa idéződik meg, ez utóbbi leginkább a mama figurában érhető tetten.

A kötet nyitóverse – a szokás – hűen, őszintén tükrözi a szerző költői programját: családi szokásokról fog beszélni, miközben a színtér a második világháborús Magyarország. Talán a kényszer a legjobb szó arra, ami végig, kitartóan jelen van ebben a versben, sőt az egész kötetben, hiszen Hevesi már-már mániásan keresi a választ a közös múlt, a közös emlékezet megértéséhez. A mély és megrendítő szavak között felbukkannak sokszor zavaró túlírások (még ezekben a rövid versekben is) és szóismétlések. „Elakadó szavakkal beszélni mifelénk / nem szokás” – a melankolikus hangulatot megtöri a „mifelénk nem szokás” fitymáló szarkazmusa. Hiszen mit is akar elmondani a szerző? Bút, bánatot? Vagy kényszerhelyzetbe került és a holokausztban keresi a lelki nyugalmat, ahogy Kertész Köves Gyurija? Mert nincs Auschwitz előtt és után, csak Auschwitz van. Ez az önmagától viszolygó lírai én nem találja helyét. Nem kapunk rá magyarázatot. Hevesi mindvégig arról beszél, hogy a családi és az izraeli ösztöndíj alatt összegyűjtött háborús emlékek miként hatottak rá és miként próbálja azokat feldolgozni verseiben, de mindeközben észre sem veszi, hogy a holokauszt színpadi kellékké válik, és nem tudja eltitkolni önképét.

A címkék című versben olvasható először Hevesi első madár-metaforája: „óvatosan fogom meg / a tehetetlenség szavait / mint a legszebb madarat / ami a markomba költözött / de nem voltam jó menedék”. Ez a maroknyi madárkép elhasznált, de későbbiekben viszont kortárs allúziókból dolgozik: „összetört szárnyaiból / csak néhány szín maradt / azokat gondosan felcímkézve / rakom a családi albumba”. Majd a gondolatot egy belső zavarral zárja: „én a tereket betölteni / nagyon igyekszem”. Az „igyekszem” bűnbánó magatartása elárulja a szerzőt. A kényszerérzet, a múltat legyőzni akarása. Kertész Holocaust, mint kultúra című esszéjében a holokauszt-paradoxonról beszélt: „a Holocaust ugyanis – lényegi jellemvonása szerint – nem történelmi esemény, mint ahogyan másrészt, mondjuk, úgyszintén nem történelmi esemény, hogy Sínai hegyén az Úr egy betűkkel televésett kőtáblát adott át Mózesnek.” Kertész itt tulajdonképpen azt mondja el, hogy amit ma holocaustnak nevezünk, az egy folyamat. Auschwitz óta pedig nincs olyan, hogy holokauszt előtt vagy után. Éppen ez a paradoxon jelenik meg Hevesi költészetében.

Korábban említettem, hogy Tóth Krisztina Celanhoz hasonlítja Hevesi költészetét, amit én elvetettem, de az tény, hogy a mennyi című versben a Celan-féle kifordított metaforák mégis tetten érhetők: „megszámolom az összes követ / egy a tiéd is lehetne / reggelente mindet gondosan leporolják”. A kő nem manifesztálódik, nem kap más értelmezési tartományt, csupán annyi ragad rá, amennyi a kimondásával együtt szokott járni. Wisława Szymborska Beszélgetés a kővel című költeményében a lírai én egy követ próbál rábírni arra, hogy beszéljen, miközben az életről alkotott képünkről kapunk információt: „Kopogtatok a kő ajtaján. / ‒ Én vagyok az, eressz be. / Nem keresek benned örök otthont. / Nem vagyok boldogtalan. / Nem vagyok hontalan.” (Kerényi Grácia fordítása) Miként is kapcsolódik ez az emblematikus Szymborska-opusz Hevesi verséhez? Úgy, hogy Hevesi szinte minden versében önmagát keresi. Meglehet, hogy a nagymama történetét meséli el, de ahhoz, hogy megtalálja önképét, ahhoz a le nem zárt kapcsolatát kell bemutatnia azzal a személlyel, aki a múlthoz köti, de fogva tartja a jelenben.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagypál István, Ambroozia.hu , 2017. jan. 17.

2017-01-17 13:50:31
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Bourdeaut, Olivier
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Egy kisfiú meséli el családja titokzatos tündöklését és bukását. A tehetős család mintha a világon kívül élne, barátok, mulatságok töltik ki napjaikat hol Párizsban, hol spanyolországi villájukban. A szülők...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ