Hír Kritika Nagy Beleolvasó Magazin Podcast Joanna Bator trilógiává írta a várost, ahová sosem akart visszatérni. Interjú (Könyves Blog)
(kiadvány: Szinte éjsötét)

„Joanna Bator a Szinte éjsötéttel szépen lekerekítette a Walbrzych-trilógiát. Egy alternatív valóságot álmodott a szülővárosa köré, nem elégedve meg a hétköznapok nyújtotta valódival. Minden szava mese, mégis minden szava igaz. Persze, megtehetjük, hogy nem hisszük el egyetlen szavát sem, ezzel azonban csak magunknak teszünk rosszat” – írtuk a lengyel írónő legutóbbi kötetéről, mellyel hazájában elnyerte a legrangosabb irodalmi díjat, a Nikét. Joanna Bator gyerekkorában soha nem készült arra, hogy író legyen, és a világ másik felére kellett utaznia, hogy a gyerekkor ízei és szülővárosa legendái, emlékképei felerősödjenek benne. A Szinte éjsötétben megint nagyon erős női karaktereket szerepeltet, akiknek egymás közötti viszonyrendszerét alapvetően meghatározza a történelmi kor, amelyben élnek. Joanna Bator az őszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár vendége volt, a Könyvesblognak adott interjújában gyerekkori magányról, ragacsos édességekről és anya-lánya viszonyról is beszélt.

A magyarul eddig megjelent három könyvében az egyik legmarkánsabb közös nevező a helyszín, mégpedig a szülővárosa, Walbryzch. Tudható önről, hogy évek óta nem él már ott, de íróként mi vonzza mindig vissza a városba?

Csak tizenkilenc évet töltöttem abban a városban, és amikor elmentem egyetemre, vissza se néztem, és azt gondoltam, soha többet nem fogok visszatérni. Nem gondoltam túl sokat a városra, nem kutattam a történetét; valahol ott bujkált a gondolataimban. Elmentem, amilyen messzire csak mehettem, egészen Tokióig, ahol hirtelen elkezdtek visszatérni nem is igazán emlékek, hanem inkább érzéki benyomások, ízek, illatok. Például a szénpor, az édességek illata, a gyerekkor ízei. Például, amikor a szomszéd bányász, aki Németországban dolgozott, Haribót hozott haza, és életemben először megkóstoltam. Vagy azok az édességek, melyeket az anyukám csinált otthon: egy serpenyőben például cukrot, margarint és tejet melegített fel, amiből ragacsos massza lett. Először ezek az érzetek tértek vissza, majd annak a kerületnek a neve, ahol tizenkét évig éltünk, a Homokhegy. Aztán a habilitációm helyett egyszer csak megírtam egy regényt. Nálam ez a regényírói vonal úgy került elő, ahogy a bűvész egy nyuszit ránt elő a kalapból. Soha nem gondoltam arra, hogy írónő leszek, nem írtam lánykoromban sem. Végül megírtam három könyvet arról a városról, ahová soha nem akartam visszatérni (nevet), és most tulajdonképpen a város tiszteletbeli nagykövetévé váltam, ami a mai napig mulattat és hihetetlenül csodálkozom rajta. Nemsokára meg fog jelenni a negyedik kötetem, ami már nem Walbryzch-ban játszódik, bár meglehetősen közel hozzá.

A város merőben új arcát mutatja a Szinte éjsötétben, mintha egy teljesen más várost jelenítene meg, mint a trilógia előző két kötetében. Mi volt a kiindulópontja a regénynek?

Az alapélményem Walbryzch-hal kapcsolatban az, hogy ennek a városnak két arca van. Van egy felszín, ami egy nem különösebben érdekes várost takar, viszont a föld alatt van egy másik is. Ez egy bányászváros, és végtelen folyosók húzódnak alatta, melyeket teljesen eláraszt, ellep a fekete víz. Ez valami egészen szörnyű kép. Nem csak elárasztott bányák ezek, hiszen például a vár alatti folyosókon rendezték be Hitler főhadiszállását. Tehát nem lehetünk biztosak abban, hogy mi van Walbryzch városa alatt.

Mit szólt hozzá, amikor a közelmúltban megint felmerült, hogy esetleg a nácik aranyvonatát találták meg az egyik Walbryzch-hoz közeli hegy gyomrában?

Az a varázslatos ebben az egész történetben, hogy ez nem először merült fel. Az aranyvonat délibábja időről időre, gyakorlatilag ciklikusan megjelenik, és mindenki biztos abban, hogy tudja, hol található – már-már elérné, de hirtelen megint eltűnik. Walbryzch egy olyan város, ahol mindenki folyamatosan ás. Ásnak a bányászok, hiszen a szenet ki kell termelni, de a városban ugyanígy ástak azok az első lengyel telepesek, akik a német lakosság által elrejtett ingóságokat keresték a kertekben. Ez egy olyan város, ahol, ha az ember rendesen nekiáll, akkor egészen komoly porcelán-étkészleteket lehet előásni (nevet). Ha az ember elmegy sétálni Walbryzch környékén, akkor biztosan belefut valakibe, aki éppen teljes felszerelésben ás, és meggyőződése, hogy most fogja kiásni az aranyvonatot. Én tulajdonképpen már kiástam, amit kiáshattam – ezeket a könyveket.

A legendák, mesék, hiedelmek fontos szerepet töltenek be a regénybeli Alicja életében. Szerepel a könyvben olyan történet, melyet gyerekkorában önnek meséltek?

Daisy hercegnő volt számomra ilyen alak egész gyerekkoromban. A szocialista Lengyelországban nőttem fel, és ő egy egészen mesebeli figurának tűnt a való élethez képest. Tehát Daisyt írtam meg kicsit más formában, de mégis mesebeli alakként. Amikor elkezdtem ezt a könyvet, egy darabig úgy tűnt, hogy történelmi regényként fog elsősorban működni, de aztán rájöttem, hogy az túlságosan is hasonlít arra a tudományos karrierre, melyet éppen az írás miatt hagytam magam mögött.

A Szinte éjsötét akár egyfajta irodalmi krimiként is olvasható. Egyetért ezzel az olvasattal?

Én gyakorlatilag bármilyen olvasatot képes vagyok elfogadni, hiszen a könyv most már az olvasóké. Ami számomra a legfontosabb ebben a könyvben, hogy kétféle olvasata van, kétféleképpen van kódolva. Közel kétszázezer példányt adtam el ebből a könyvből, ami Lengyelországban nagyon magas számnak számít, és olyan olvasókhoz, olyan csoportokhoz jutott el, akikről nem is sejtettem, hogy jelenthet számukra valamit. Azt hiszem, sok olvasó egyszerűen azért olvassa, mert érdekli a történet végkifejlete, mások az Alíz Csodaországban című könyvből keresik a benne bujkáló szereplőket.

Jogosan?

Igen, ott vannak (nevet). Minden könyvemnek van tulajdonképpen egy testvére az olvasmányaim között, és igen, ebben az esetben egyértelműen az Alíz Csodaországban az.

Történelmi konfliktusok idején talán a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak, az ön könyvében viszont a gyerekeknek akkor is nehéz sors juthat, ha békében vagy éppen családban élnek. Többször elhangzik a regényben, hogy a traumatizált gyerek még olyan kicsi, hogy bizonyára nem fog emlékezni az őt ért testi-lelki erőszakra. A gyerekkori trauma azonban inkább úgy működik, mint egy időzített bomba – lehet egyáltalán hatástalanítani valamivel?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kiss Orsi, Könyves.blog.hu, 2017. jan. 13.

2017-01-13 18:07:24
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Bourdeaut, Olivier
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Egy kisfiú meséli el családja titokzatos tündöklését és bukását. A tehetős család mintha a világon kívül élne, barátok, mulatságok töltik ki napjaikat hol Párizsban, hol spanyolországi villájukban. A szülők...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ