„Ulickaja szerintem nagy író, mert egyszerre van benne hihetetlen empátia, ahogy belebújik hősei (…) lelkébe, és valami hűvös távolságtartás: szinte tudósi precizitással, kívülről szemlél mindent. Nem véletlen, hiszen eredetileg biológus volt. Mintha mikroszkópon át nézné az embertˮ – írja M. Nagy Miklós az orosz irodalom régi és új sztáríróiról, az orosz szerzők magyarországi kiadásáról szóló anekdotikus könyvében (M. Nagy Miklós: Ha nem is egy bomba nő. Szerelmesregény. Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2014. 120.). És pontosan így van ez a szerzőnek a Jákob lajtorjája című, magyarul 2016-ban megjelent új regényében is.

Ez a nagy ívű családregény öt generáció történetét meséli el az 1800-as évek végétől a közelmúltig, azaz a 2000-es évek elejéig. A két főszereplő Jakov Oszeckij (1890–1956), a zenerajongó költő-mérnök nagyapa és az unoka, a színházi látvány- és díszlettervező, örök lázadó Nora Oszeckaja (1943). A történet egy 1975-ös eseménnyel kezdődik, Maruszja, a nagymama, Jakov nagyapa (volt) feleségének halálával, és a 2011-es évben ér véget, az „új Jakovˮ, Nora unokájának a születésével és a „régi Jakovˮ KGB-s aktáinak feltárásával. Maruszja hagyatékából származik az a poloskával teli láda is, amelyet Nora hazavisz a saját lakásába, majd évekig nem mer kinyitni, egészen addig, mígnem mindenki meghal a családjából, aki a levelek, dokumentumok és naplótöredékek sötétben maradt részleteiről mesélni, a kérdésekre pedig válaszolni tudhatna. (Arról egyébként, hogy ez valóban így történt, és hogy ezek a levelek mind Ulickaja saját családjának történetét elmesélő, létező dokumentumok – amelyek a regény írása során csak helyenként szorultak némi módosításra, szerkesztésre – az írónő Veiszer Alindának mesélt egy televíziós beszélgetésben.)

Így ezek a kérdések valóban nyitottak, megválaszolatlanok maradnak. Az sem derül ki, hogyan lett a francia műveltségű, bohém Maruszjából, a Fröbel Társaság nevelőnőjéből és Rabenyek stúdiójának mozdulatművészéből olyan öregasszony, aki egy poloskákkal teli moszkvai szobában él haláláig, magányosan; aki kölnit permetez a szobája levegőjébe takarítás és mosakodás helyett; akinek a mocskos ablakából alig látni ki az utcára; és aki szerint a függöny a kispolgárság jele.

Ő az őskép és az origó, akinek az élete a nők társadalmi szerepéről, sorsukról a politika tükrében, a nőnek mint önálló alkotó vagy közéleti embernek a létezéséről, esélyeiről beszél. Sejthetjük, hogy Maruszja életét a háború tette végérvényesen tönkre. Szerelmétől, Jakovtól is a háború miatt válik el, hiszen „Postabélyegekkel nem lehet fönntartani egy házasságotˮ (584.). Jakov az 1911-es házasságkötésük és az első önkéntes katonai szolgálatától fogva (kis szünetekkel) 1955-ig, azaz a halálát megelőző évig folyamatosan távol van otthonától. Az 1930-as évek elején a (nem csak a) műszaki értelmiség elleni támadás, a „kártevőkˮ kiszűrése széles fronton zajlott, s elérte Jakovot is. Később, az 1940-es évek végén burzsoá-nacionalista-angolbarát vádakkal tartóztatják le. Az utolsó büntetését már az abezi rokkanttáborban tölti, ahová a rabokat a végkimerülés stádiumában, meghalni irányítják. Bár ő még innen is hazatér, de Moszkvában továbbra sem kaphat letelepedési engedélyt – Moszkva 100 km-es határán kívülre, Kalinyinba küldik meghalni. A levelekkel fenntartott házasságot Maruszja bontja fel a férje távollétében. Az idősebb Jakov Oszeckij alakja szinte a tizenkilencedik század klasszikus orosz irodalmi hagyományba íródik bele. Hegelianizmusa, politika- és társadalomtudományi érdeklődése Turgenyev, romantikus szabadságvágya és elveszettségtudata Lermontov alakját idézi meg.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szabó Lovas Emőke, Dunszt.sk, 2017. jan. 31.