Amikor kiderült, hogy Király István szekrényben porosodó, hatalmas (több mint ezer oldal) kéziratát lányai átadták a Magvető Könyvkiadónak, a hatvan év felettiek jöttek lázba.

A fiatalok, akik a rendszerváltozás után léptek értelmiségi sorba, nem nagyon értették, mire föl az izgalom egy Ady-kutató feljegyzései körül, miért fogják rögtön a névmutatót böngészni a professzor egykori tanítványai, az irodalmi élet Kádár-kori szereplői, a valaha hithű marxisták és ellenzékiek. A magyarázatot messziről kell kezdeni a boldog tudatlanságban leledző nemzedéknek, amelynek tagjai – a tájékozottabbak – Király Júlia közgazdász, tanár, bankalelnök édesapjaként azonosítják az 1945 utáni magyar szellemi élet egyik legellentmondásosabb alakját, akitől mint gondolkodótól még a tanítványai körében osztatlan népszerűségnek örvendő lánya is eltávolodott a nyolcvanas évek végének hevületében.

Király István (1921–1989) nem csupán Kossuth- és állami díjas irodalomtörténész volt, hanem már 1956 előtt is mindenható szerkesztő, kritikus, ideológus. Amikor a napló elkezdődik, Aczél György beszédírója, egyik bizalmasa, kulturális diplomata, országgyűlési képviselő, akinek közreműködése, áldása nélkül komoly irodalmi vállalkozás (A magyar irodalom története, a Világirodalmi lexikon) nem jön létre. Királynak az 1956-ban induló, közönséges földi halandónak elképesztő leterheltséggel járó korszakban sem kedve, sem ideje visszapillantani a nem éppen dicső pályakezdésre, arra, miként lett a tiszántúli református lelkész éles eszű fia hithű kommunista, a párt eltökélt katonája, Révai József legjobb tanítványa. Az egykori pletykák szerint, amelyekre Babus Antal is utal okos, mértéktartó utószavában, a náci Németország ösztöndíjasaként, ha Hitlert nem is biztosan, de Rommelt mindenképpen fordított, s ezt kellett feledtetnie 1945 után. (Noha a szóbeszédet senki sem tudta tényekkel alátámasztani, Királyra időről időre visszahullott a vád.) Még az egykori népbiztos, Landler Jenő unokahúgával, a Szovjetunióban felnőtt Landler Máriával kötött második házasságát is többen vezeklésnek tartották. (A naplóból kiderül, hogy az asszony a legbiztosabb támasza Királynak.)

Az 1956-os forradalomról nem esik szó a feljegyzésekben, de azt rögtön észleli az olvasó, hogy Király jól érti az új korszak „dörgését”, történetesen azt, hogy Aczél Györgyé a főszerep. Nem véletlen, hogy az ezer oldal központi figurája Kádár ideológusa, aki ügyesen versenyezteti széleskörűen művelt famulusait: Pándi Pált (1926–1987), Király Istvánt és Szabolcsi Miklóst (1921–2000). Mindhárman professzorok, szerkesztők, kritikusok, később akadémikusok. Király nem is leplezetten az első akar lenni, a legfőbb bizalmas, aki aktívan formálja a magyar kulturális politikát, a magyar életet. Aczél azonban nem hagyja, hogy a fejére nőjön: kihasználja, dolgoztatja, de időnként ejti. Királyt monomániásan izgatja az aczéli „szeret, nem szeret” kérdése, többször is nagy beolvasásra készül, de a végső szakítás nem következik be, részint mert a professzor ismeri a párttörténetet, s tudja, mivel jár a hűtlenség, részint mert úgy érzi, küldetése van, s ennek teljesítéséhez az kell, hogy a tűz közelében maradjon. A küldetés pedig nem kevesebb, mint meghaladni a népi-urbánus ellentétet, s megteremteni a nemzeti baloldal ideológiáját, bevonni a népi írókat a szocialista országépítésbe. Király e cél érdekében olyan „kalandokra” is vállalkozik, mint ifjúkori ideálja, Németh László Szovjetunióba kísérése (1959). Illyés Gyula érdekében nem kell kockázatos kalandokba bocsátkozni, csupán olykor-olykor védelmezni. Ahogy a népi írók fiatalabb nemzedékét is.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Valasz.hu, 2017. ápr. 19.