Vida Gábor egy „színes családregényt” jelölt ki magának házi feladatul - paraszti és kispolgári világgal, a rájuk ható magas- és mély történelemmel, és olyan tájjellegű ügyekkel, mint a Magyar Autonóm Tartomány. Próbálta bezsúfolni mindezt egy fiktív kastélyba valahol Nyárádszereda mellett, ám sem ő, sem a szereplői nem érezték magukat otthonosan benne. 2015 márciusában aztán félretette a „fals és erőltetett” szereposztást; „akkor most engem fogunk megírni”, a többes számból kihallani a világot, a történelmet, a tájjellegű ügyeket, a kamaszként körmölni kezdett emlékiratokat, de még a megkönnyebbülést is, amit egy „kényelmetlen szerep” levetése után érez az ember.

Regény helyett munkacímen futó, Egy dadogás története címmel megjelent önéletrajzi regényével/regényes önéletrajzával fityiszt mutat mindenkinek, aki a nagyregényt tekinti az íróság mértékegységének, és egy rakás írót felsorakoztatva próbálja megindokolni, miért volt már eleve kudarcra ítélve a kísérlet, vagy szemléltetni, hogy mások már mindent megcsináltak előtte világ-, de minimum Európa-csúccsal. Hiszen ki ne félne családregényt írni Esterházy meg Nádas után (hogy ez kishitűség, realitásérzék, netán leegyszerűsítés, azt mindenki döntse el maga), és hogy lehetne iskolásabban beszélni az iskoláról, mint Ottlik. Nehezített körülmény, ha a (család)regény helyszínét meg kell tisztítani az évtizedek homogenizáló porától; nemhogy most nincs „csak-magyar Erdély”, de soha nem is volt, mindenki máshogy erdélyi, más nyelven és más mértékben. A kétely beszél, meg a hiába, az olvasónak kell hozzátennie, hogy pedig.

A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni, mert valami egészen más jár az eszemben, egy vagy több lépcsőfokkal mélyebben. Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart. Száz éve nincs már itt magyar jövő, régebben sem volt talán, csak úgy tűnt, már be sem kell ismerni, ezen is túl vagyunk, bár éppen arról írok, hogy nem akarok ilyen egyszerűen túl lenni rajta. (26.o.)

Adott tehát kiindulópontul a kudarc, ami valójában ihletforrás és felhajtóerő: a soha be nem fejezett emlékirat és a kastélylakók története regényes önéletrajzzá formálódik, melyben az elbeszélő szembesül a családi kalendárium hiányos fejezeteivel, felteszi a kérdéseket, melyeknek az elbeszélt világban nincs helye és kijelöli, megkérdőjelezi saját identitása határait.

Az én idegenségemet nem lehet egyszerűen a rendszer számlájára írni, énnel bonyolultabb, mert az otthon nem egy táj, nem egy település, társadalom, család vagy közeg, nem egy vagy több egymást váltó életforma, amelyek folyamatos vagy éppen drámai átmenetekkel kapcsolódnak egymáshoz, bár ez mind az otthon része, de a legfontosabb mégiscsak az, ahogyan a meglévőre, az adottra gondol az ember, ahogy viszonyul hozzá, belesimul, eggyé válik, vagy éppen elkülönül, természetesnek fogadja el az adottat, vagy kérdésesnek, problémának. (144. o.)

A kisjenői évek alatt például azt, hogy nincs ott semmi: se kultúra, se történelem, se emlékezet.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Rostás Eni, Könyves.blog.hu, 2017. július 16.