Balogh Gergő: Egy klasszikus a helyére kerül (MŰÚT)
Karinthy Frigyes a modern magyar irodalom leginkább, egyben pedig legkevésbé olvasott szerzőinek egyike. Az olvasói népszerűség és az irodalomtörténeti elismertség csak néhány művének esetében találkozik, méghozzá annak az igen csekély mennyiségű műnek az esetében, amelyet az irodalomtörténet-írás fontosnak értékel ma is. Ilyen az Így írtok ti (1912) és a Tanár úr kérem (1916). Vitathatatlan, hogy az irodalomtankönyvek, amelyek nemigen mutatnak túl ezeken a korai műveken, jól tükrözik a Karinthy-értés megszilárdult főbb irányvonalait. Karinthy életművével kapcsolatban nem arról van tehát szó, hogy az olvasók az életmű magas kritikai elismertsége ellenére valahogy csak nem akarnának jönni. Az olvasók teszik a dolguk: olvasnak. Karinthy Frigyes könyveit nagyon is olvassák, sőt műveinek megjelentetése azon kevés irodalmi vállalkozás közé tartozik, amelyek — már amennyire erre a kiadói kedv töretlenségéből és a kiadások változatosságából következtetni lehet — stabil anyagi hasznot hajtanak. Nem az olvasók, az irodalomtörténészek nem akarnak, a kritikai elismertség nem akar megérkezni.

A Karinthy-recepciót áttekintve arra a különös megállapításra juthatunk, hogy a szerző, noha neve gyakorlatilag intézmény, nem tartozik a magyar irodalom reprezentatív élvonalába. Több szempontból is inkább Rejtő Jenőhöz vagy Szabó Magdához áll közel. (Abban is hozzájuk hasonlít, hogy értése, akárcsak Rejtőé, csak a legutóbbi években kezdett el megváltozni, habár sokáig úgy tűnt, Szabó Magdáéhoz hasonlóan bizonytalan marad a státusza. Reméljük, ez utóbbi is megváltozhat, és az írónő művei lényegesen nagyobb figyelemben részesülnek majd az irodalomtörténet-írás részéről.) Karinthy helyzetének ellentmondásossága nemcsak arra a közhelyre vezethető vissza, hogy a magyar irodalomtörténet-írás hagyományosan nem tud és nem is igazán akar mihez kezdeni a humoros művekkel. Persze elmondható, hogy ritkák azok az irodalomtörténeti munkák, monográfiák, amelyek magas színvonalon, szempontgazdag módon és eredményesen közelítenek a humoros szerzőkként elkönyvelt írók életműveihez. Örkény Istvánnak szerencséje volt Szirák Péterrel,[1] Karinthynak kevésbé Fráter Zoltánnal.[2] Amilyen éleslátó volt Bónus Tibor a Karinthy-paródia kapcsán, annyira le is értékelte — annak szóba hozható érdemeitől eltekintve — a vizsgált életmű nagyobb részét.[3] Tény: Karinthy az 1980-as években megkezdődő, az 1990-es és a 2000-es években kiteljesedő kánonátrendeződés egyik nagy vesztese lett. (Pedig, és ezt érdemes lenne egyszer komolyabban végiggondolni, Esterházy Péter prózanyelve elképzelhetetlen lenne Karinthy nélkül.) Ezért is számít kivételnek Szilágyi Zsófia fontos állásfoglalása, mely szerint a magyar irodalomtörténet-írásnak érdemes lenne odahagyni a humoros író képét, méghozzá annak érdekében, hogy Karinthy valódi irodalomtörténeti szerepe kijelölhetővé váljon.[4] A Karinthy-életmű nem egyenlő a humorral.

Tekintetünk Karinthy versei felé fordítva — amelyeket még a professzionális olvasók közül is csak kevesen tartanak számon — arra lehetünk figyelmesek, hogy szerzőjük a 2000-es évek folyamán szó szerint kiszorult a klasszikusok, méghozzá az Osiris-klasszikusok közül. Az Osiris Kiadónak ez a magyar kánonátrendeződés eredményeit stabilizáló könyvsorozata kijelölte a magyar versirodalom élvonalának új arcképcsarnokát, amelynek Karinthy Frigyes, aki egyébként elsősorban költőként szerette meghatározni magát, nem volt része. Bonyolult kérdés, hogy a nemzeti irodalom értékeit összesítő reprezentatív könyvsorozatok általában mennyire reagálnak érzékenyen az irodalomtörténet-írás aktuális állapotára, a kánon szereplői és a kánonon kívül rekedtek viszonyára, továbbá mennyiben képesek saját kánonuk létesítésével valódi változásokat előidézni a nagy, nemzeti kánonban, annyi mindenesetre kijelenthető, hogy ebben az esetben nem az Osiris szerkesztőinek esetleg kifogásolható ítéletén bukott el Karinthy költeményeinek számbavétele: ez az ítélet nem kifogásolható, hiszen meghozatala irodalomtörténeti szempontból egyenesen törvényszerűnek tűnhetett.

Az, hogy Karinthy Frigyes művei nem képezik az 1990-es és a 2000-es évek verskánon-szerkezetét reprezentáló Osiris-klasszikusok részét, senkit nem érhet váratlanul. Ahogy az sem, hogy senki nem protestált komolyan Karinthy költői becsületének helyreállításáért, elégtételt követelve. A Magvető Kiadó 2016-ban elrajtolt új sorozata, amelyben a Karinthy Frigyes összegyűjtött versei megjelent, éppen azért bír nagy tétekkel, mert ellentétben az Osiris-klasszikusokkal, nem az irodalomtörténeti kánon rögzült szabályai szerint játszik, hanem a Karinthy-életmű egy olyan újraértési kísérletével mozdul együtt, amelynek kezdete szorosan véve Beck András 2015-ös Szakítópróba. Karinthy, a Nihil és akiknek nem kell című könyvéhez, valamint e könyv már jóval korábban közölt fejezeteihez köthető. A Magvető Karinthy verseinek a klasszikusok sorában való közlésével bátrabb volt, mint az Osiris e versek nem közlésével, hiszen sorozata már kialakult, az irodalomtörténet-írásban döntő súlyra szert tett recepciós bázis, az irodalmi érték autoritatív aranyfedezete nélkül vállalta fel Karinthy verseinek értékességét. E szerkesztői bátorságot csak üdvözölni lehet, hiszen még ha a költői életmű gerincét adó két kötet közül a Nem mondhatom el senkinek (1930) versei nem is feltétlenül, de az Üzenet a palackban (1938) költeményei egyértelműen helyet biztosítanak Karinthynak — hogy a sorozat eddig megjelent köteteire utaljak például — József Attila, Radnóti Miklós és Pilinszky János mellett, vagyis a modern magyar versirodalom klasszikusainak sorában.

A Karinthy Frigyes összegyűjtött versei, ahogy az a szerkesztői jegyzetben is olvasható, azzal az igénnyel készült, hogy „minden korábbinál teljesebb” (207), és — ami szintén nem kis kihívás, különösen azt tekintetbe véve, hogy Karinthy nem éppen írásmódjának egységességéről volt híres — minden korábbinál szöveghűbb közlést nyújtson. A könyv a szerző egyetlen még életében megjelent verseskötetével, a Nem mondhatom el senkinekkel indít, melyet Karinthy második és egyben utolsó, valószínűleg még saját kezűleg összerendezett könyve, az Üzenet a palackban követ. Ezek után jön a korábban egy részleges Nyugat-közlés miatt rendszerint csak a Martinovics címmel megjelentetett Vérmező, 795. május, melyet a kötetben nem közölt versek követnek. Értékelendő, hogy a kiadás ezzel felbontja az életrajzi kronológia elvét — a fiatalkori művet, a Vérmező, 795. májust mint kötet formájában csak 1947-ben megjelentetett írást a könyvben később közölve —, ami a korábbi verskötet-kiadásokat több ízben is meghatározta,[5] továbbá megtartja a Karinthy által kialakított eredeti kötetkompozíciókat.

A könyvet, mondhatni kívül-belül, tehát a sorozat és az összeállítás oldaláról is Karinthy klasszikusként való kanonizálásának alig eltéveszthető szándéka lengi körül, ami egyúttal a humoros író képétől való eltávolodással is együtt jár. Nem véletlenül írja a Karinthy Frigyes összegyűjtött verseit sajtó alá rendező Kőrizs Imre az alábbiakat: „Kötetünk tehát a költő összegyűjtött verseit tartalmazza, nem pedig minden verses művét. A Karinthy gyermekkori naplójában fennmaradt verseket nem közöljük, ahogy az Így írtok ti különböző kiadásaiban napvilágot látott paródiákat, Az emberke tragédiáját és a prózai vagy színpadi művek betétverseit, valamint a PIM-ben őrzött kamaszkori Heine-versfordítások egész kötetre rúgó ciklusát sem: ezek természetesen részei Karinthy életművének, mint a levél a cseresznyefának, ez a kötet azonban mindenekelőtt a virágzás pompáját kívánja bemutatni.” (209) Habár a Karinthy-paródiákat eredeti, sajátos poétikai létmóddal rendelkező szövegekként kell kezelni, és ezért felmerülhet a kérdés, miért nem kapnak helyet az összegyűjtött versek között, a kötet koncepciója felől nézve érthető az elhagyásuk: a sokszor és egyébként részben már hasonmás változatban is kiadott paródiák (Így írtok ti) elterelnék a figyelmet a költői életműről vagy legalábbis eltérő súlyokkal látnák el azt, mivel a paródiák már puszta jelenlétükkel is szüntelenül megidéznék az életmű berögzült, iskolás értelmezési módjait, és ezzel jelentősen megnehezítenék a Karinthy Frigyeshez mint költőhöz való közelítést.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »


Forrás: Balogh Gergő, Műút.hu, 2017. október 20. 

Megjelent a Műút 2017062-es számában.

2017-10-20 17:00:41
BECKETT, SAMUEL
Samuel Beckett Watt című regénye különös olvasmány, cselekményét leírni szinte lehetetlen. Watt-tal történnek bizonyos dolgok, tesz bizonyos dolgokat, részt vesz bizonyos beszélgetésekben, majd a történet...
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ