Minden család egyformán boldog-boldogtalan, legfeljebb különbözőképpen érvel a szokásai védelmében. Van, ahol „de”-vel nem lehet mondatot kezdeni, nálunk a „hát” volt tiltott. S ezzel benne is lennénk a sűrűjében, Vida regényének rengetegében, ahol a valóságos fák mellett folyton figyelmeztető, de érthetetlen tilalomfák is megjelennek, ezek között bolyongunk, végigkísérve egy gyermek- és ifjúkor történetét. Is. Mert az Egy dadogás története azt is elmeséli, amit a cím ígér, de emellett gazdag rétegződése révén sokféle tematikai és tipológiai besorolásnak is eleget tehet. Fejlődésregény, Erdély-regény, egy meghatározott korszak lenyomataként személyes beszámoló, történelmi és szociológiai krónika; témája az erdélyi identitások és identitástudatok kuszasága és szembenállása, az Anya-Gyermek, Apa-Gyermek viszony, ezen túl a család működése, a gyermek eszmélésén keresztül a világ fölmérésének és megértésének útjai, az önmegfogalmazás viszontagságos próbálkozásai. És még mások.

Túlságosan könnyen adja magát, szinte triviális, hogy a dadogást az önkifejezés szimbólumaként értelmezzük, de ennek kifejtése, szövegbeli megvalósulása már korántsem az. A szorongó kisgyerek beszédében csak a tünetet hajlandó észrevenni a környezet, amely sem az ok feltárására, sem az elfogadásra nem hajlandó. Akárcsak bármilyen más „defektus” esetében: ahol valami megbontja A Rendet, ott inkább félrenéz és tilalmat állít, leginkább a beszéd tilalmát. Esetleg hazug mesével leplezi el. És éppen ez Vida legfőbb témája: a kimondatlanságok, a végig nem gondolt, kétségbe nem vont, vakon elfogadott és továbbhagyományozott taburendszer működése érdekli, hiszen az látható, hogy csak erőszakkal, dogmatizmussal, alkohollal, vallási vakbuzgósággal lehet fenntartani, rendje folyton megtörik az ember gyarlóságán vagy éppen tökéletességre törekvésén. A világ és a róla szóló beszéd (dadogás) között húzódó feszültségben rejlik valahol a Lényeg, a tabuteremtés pillanata. Tilalmak és elhallgatások fedik el a család működésének döccenéseit éppúgy, mint ahogyan a társadalom szintjén is azt lehet legkönnyebben okozónak kikiáltani, aki tabut sért, mert rámutat a hiányosságokra. A család intézménye védelmet is jelenthet, de többnyire a fennálló rend cinkosává válik, hiszen valójában annak makettje.

A tabu lényege, hogy mindenki tudja, mit jelez, legfeljebb sosem gondolkodott azon, hogy megfogalmazza. A családi vagy szélesebb körű tabuk éltető ereje tehát ez a közös tudás és néma megállapodás. Aki ennek megfelel, az „rendes”: rendes család, rendes ember. Aki nem rendes, akit „megbántott a létezés”, az megpróbál szembeszállni, bódulattal vagy önkéntes halállal. Lélek nincs, legfeljebb a templomban, ahol valami affélét emlegetnek, ott feszeng ünneplőben.

A gyermeknek, kamasznak az a dolga, hogy ezt a rendszert megismerje. Értenie csak annyira ajánlatos, hogy használni tudja, mélyre ásni veszedelmes. Az énkereséssel kezdődik. Végső kérdéseknél. Ki vagyok, hol vagyok. (Az ugyanaz, mint a Honnan jövünk, hová megyünk.) „Az elbeszélőt kellene megalapozni” – mondja ki a Mesélő. Módszertani következetesség. Ami az Én visszatükröződéseiben megjelenik, az sem nem egyértelmű, sem nem megragadható. Csak ezerféleképpen elmesélhető.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Benkő Gitta, Litera.hu, 2017. november 3.