– Ki is pontosan ez a Dumpf Endre, aki már húsz éve írja egy kórházkerti szegleten verseit az őszről, az elmúlásról, a büfésnő iránti múlhatatlan szerelméről? Őszológiai gyakorlataiból a 2003-as grafitnesz kötetben még csak egy ciklusnyit olvashattunk, a most megjelent Létbüfé viszont kizárólag az ő költeményeit tartalmazza. Ki ő, mi ő, hány éves, és egyáltalán, milyen betegségben szenved?

– Az utóbbi két évben, amíg tehát a Létbüfé szövegdarabjait összeraktam és újraírtam, majd azt is újraírtam és újra összeraktam, egyre kevésbé érdekelt, hogy pontosan hogy néz ki, mi a betegsége – ha egyáltalán betegség ez, nem pedig a létbevetettség egy sajátos zártkerti változatával van dolgunk. Ugyanakkor tudtam, ha ennyi versdarabot egymás mellé teszek, az óhatatlanul kirajzol egy figurát. Úgy éreztem, ez az epikai karakter veszélyeztette volna a könyv nagyon tömény, túlhúzott költőiségét. Lehet, hogy valamikor később, mondjuk, öt év múlva innen, a történet felől írom meg Dumpfot, életét, egy lehetséges sorsváltozatát.

– Miért nem Dumpf Endre neve áll a könyv címlapján?

– Mert ez egy más típusú játék, mint volt a Sárbogárdi Jolán esetében. Itt szükségem volt, van – és valószínűleg lesz is – egy erős szűrőre, ami egyrészt az ősz toposza, másrészt Dumpf Endre, vagy ha tetszik: a dumpfendrék.
A kötet versein egyszer jobban áttetszik a lírai én, máskor pedig kevésbé.
Sárbogárdi Jolánnál világos volt, hogy azt a szöveget ő írta, nem én. Ez most ennél sokkal bonyolultabb. Már csak a dilettantizmus miatt is, ami egyfelől fennáll, másfelől meg nem. Nem törekedtem arra, hogy egységesen minden szövegdarab beteljesítse azt, amit a dilettantizmusról közkeletűen gondolunk.

– És mit gondolunk róla, pontosabban ön mit tart dilettáns költészetnek?

– Esterházyt parafrazeálva: kutya nehéz úgy nem dilettáns szöveget írni (vagy nem írni), ha az ember nem tudja, mi a dilettáns.
Egyre nehezebb meghatározni. Ha egyértelmű lenne, hogy mi a hochliteratur, talán könnyebb lenne. Magamat, illetve Sárbogárdi Jolánt citálva: a dilettánsnak a nyelvi kifejezés szempontjából van baj a műveivel.
A nagy, és mindannyiunkéhoz hasonlóan teljes, szenvedélyes érzelmek nem képesek azt a megalkotottságot, azt a nyelvi erőt felmutatni, amitől a szöveg irodalmivá válik. Hogy úgy mondjam, jelentősen kisebb a nyelvi áteresztőképesség, mint az érzelmek sugara, erőssége és vastagsága – ebből támadnak aztán a különféle nyelvi kalamajkák.
Ezzel együtt a dilettáns szövegek rám is nagyon inspirálóan hatottak: egyrészt tagadhatatlan szabadsággal rendelkeznek, másrészt egy képzavar ugyanolyan erős lírai alakzat, mint egy jó költői kép. Ha megnézzük, az egész újkori művészet tele van a valóság különféle „torzulásaival” deformjaival, dekonstrukcióval. Az „egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása egy boncasztalon”-nal jellemezhető művekre tekinthetünk az európai irodalom kanonizált alkotásaiként, de dilettáns hülyeségként is.

– Mi volt a tétje a nyelvi töredékekből felépülő világtörmelékek létrehozásának?

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Rácz I. Péter, Vasárnapihírek.hu, 2017. november 4.