Az új regényed az 1968-as csehszlovákiai történésekkel foglalkozik, a prágai tavasz előzményeitől az augusztusi megszállásig. Hogyan esett a választásod erre a témára?

A téma választott engem. Hatvannyolcban hatéves voltam és elég boldog, szerettek a szüleim, én is őket, egy szocialista óriásvállalat lakótelepén laktunk Pécs nyugati felén, Uránvárosban, ahol minden új volt és nyers, a házak között itt-ott még álltak az építők ideiglenes depói, az ötvenes évek háromemeletes, nyeregtetős, tégla típusépületeit éppen felváltották a négyemeletes panelok, mi is ilyenben laktunk, a lakásokban nem voltak mérőórák, a lépcsőházkapukon nem volt zár és kaputelefon, a fák még mind kicsik voltak, a gyerek rengeteg; és a mi utcánkban a tudatos várostervezők így rendezték sorba az intézményeket: bölcsőde, óvoda, iskola; és igen, hittek benne, hogy a gyerekek, akik majd pont ilyen sorrendben járják végig pont ugyanazokat az épületeket, és pont ugyanazt a nagyszerű eszmét tanulják meg, aztán olyan világba kerülnek az iskolából, ahol a munka, a tudomány és a történelmi materializmus megváltja az emberiséget.

A tágas tereken végigáradt a napfény; a lélektan, a vallások, a dekadens művészet és az avítt gondolatok nem mertek utánunk jönni ide az ódon belváros sötét zugaiból. Derű és bizalom, a múltat végképp eltörölni, hűtőszekrény, mosógép, tévé, és még autó is, mert apám mérnök volt, és mindezek alatt rémséges, mélységes mélységek a mélyben – időnként átvonult Uránvároson egy-egy katonai menetoszlop harckocsikkal, páncélautókkal, lövegeket vontató teherautókkal. Imádtam őket.

Emlékszel még rá, hogy a környezetedben miként fogadták ’68-at?

Ketten mentünk az utcán apukámmal – már elhagytuk a bölcsődét, az óvodát, éppen az előtt az iskola előtt voltunk, ahova már engem is beírattak, és ahova pár nap múlva szorongva járni kezdtem –, és apám derűsen mondta a hírt: Csehszlovákiában ellenforradalom volt, de mi rendet csináltunk. Ennyi jutott el hozzám az invázióról. De más dolgokra emlékszem, amelyek ma számunkra 1968-at jelentik. A korabeli tévéhíradó rendre beszámolt a párizsi diáklázadásról és a katonai behívójukat nyilvánosan elégető amerikai fiatalokról – ez a vietnámi háború kora.

A ’60-as évek a gyerekkorom, az akkor még számomra megfogalmazatlan késő pozitivista eszmékkel, a leszállt posztkonstruktivista dizájnnal az épületeken, bútorokon, iparcikkeken – csillogó optimizmus  a vastagon hűbéri magyar társadalom homálya és a kommunizmus abszurditása fölött. Ezekről nem tudtam, de belém ivódtak.

Ezt végigjárni – az igazi kaland számomra ez volt ebben a regényben.

A Tankom elbeszélője egy fiatal katonatiszt, aki Kádár elvakult rajongója, és egészen infantilis módon azonosul a szocialista ideológiával. Ez a sajátos nézőpont nemcsak állandó humorforrás, hanem mintha belülről láttatná az önként vállalt kiskorúság alattvalói lélekrajzát is. Miért éppen egy ilyen figura lett a narrátor?

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Görföl Balázs, Jelenkor.net, 2017. november 28.