Ennek folytatása az Utolsó tanúk (itt írtunk róla), amelyben a Nobel-díjas belorusz írónő a világégés válogatott borzalmait gyermekként átélő nőket és férfiakat szólaltatja meg, lerántva a leplet az addig heroikus pátosszal körbelengett nagy honvédő háború egy jóval emberibb, és egyben jóval kegyetlenebb oldaláról.

Nem tudom, hogy az irodalmi köztudatba Holtverseny című első regényével néhány éve berobbanó (és sokak szerint a kortárs magyar irodalom állóvizét is felkavaró) Totth Benedek ismeri-e ezeket a műveket, de második könyve, Az utolsó utáni háború mintha éppen Alekszijevics irodalmi célkitűzését akarná beteljesíteni. Ráadásul ő is a gyermeki nézőpontot ítéli a legalkalmasabb eszköznek arra, hogy a háborút mindenféle álságos heroizmus és pátosz nélkül, a maga nyers, brutális valójában mutassa be.

A regény főhőse és elbeszélője egy nevét és korát el nem áruló, de feltehetőleg 13-14 év körüli kamasz fiú, akit szülei és barátai halála után egyedül az tart életben, hogy megkeresse sokáig halottnak hitt öccsét egy sebesült amerikai katona segítségével. Közös kalandjaik és utazásuk a filmszerűen ábrázolt, posztapokaliptikus világ díszletei között részben Cormac McCarthy Az út című disztópiáját – melyet egyébként Totth Benedek fordított –, részben pedig Mark Twain ifjúsági regényét, a Huckleberry Finn kalandjait juttathatja eszünkbe, melyre utalás is történik a regényben, s talán a főhős segítőjét, a „fekete katonát” sem véletlenül hívják Jimmynek. Nem tudjuk, pontosan mikor játszódik a cselekmény – feltehetőleg „az utolsó utáni háború” időtlenségének érzékeltetése végett beazonosíthatatlan a kor –, s az sem derül ki egyértelműen, hogy egy disztópikus jövőt felvázoló fantasyvel, vagy egy alternatív történelmi regénnyel van-e dolgunk. Utóbbi mellett szól, hogy a szerző saját bevallása szerint a mű egy 1956-os alternatív történelmi novellából nőtte ki magát, amely A másik forradalom című antológiában jelent meg tavaly. Totth ugyanakkor a beskatulyázás elkerülése végett a regényből szándékosan száműzött minden ’56-os utalást, egyedül a „ruszkik” és a „jenkik” összecsapása maradt meg, állítása szerint a szembenállás „erős aktualitása” miatt. A helyszín tehát feltehetőleg Budapest és környéke, illetve az a romhalmaz, ami a városból maradt a sorozatos bombázások és nukleáris támadások után.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kacsinecz Krisztián, Újszó.com, 2017. november 29.