“A forradalmaknak tulajdonképpen nincsenek hősei, legalábbis a regény lapjain nem találkozunk valódi hősökkel. A hősiesség talán azért hiányzik, mert a forradalom képlékeny, napról-napra változó valami, ahol egyetlen fix pont a bizonytalanság. A szöveg Király Lászlótól származó mottója is mintha erre utalna: „Őszi tejben leng a világ bizonytalanul.” Biztos támpontok és értékek nélkül pedig csak sodródni lehetséges, ami nem kedvez a hőssé válásnak.” – Kolozsi Orsolya kritikája

Potozky László első, generációs regénynek kikiáltott szövege (Éles, 2016) rendkívül pozitív fogadtatásra talált az olvasók és a kritikusok között egyaránt. Viszonylag keveset kellett várni az új kötetére, hiszen 2017-ben a Magvetőnél megjelent az Égéstermék. Ez a regény ismét jelenkori történetet állít a középpontba: valahol a kétezres években egy meghatározatlan (a szerző elmondása szerint Bukarestből, Budapestből és Kijevből összegyúrt) városban zajló forradalmat mutat be.  A fülszöveg utópiaként határozza meg a műfajt, azon belül is jó eséllyel disztópiaként definiálva magát, de mégsem tipikus utópia ez, hiszen a társadalomábrázolás nem kifejezetten részletes, a feje tetejére álló világ új berendezkedése pedig csak ideiglenes. Azért sem az, mert a benne foglaltak egyáltalán nem tűnnek távoli, irreális lehetőségnek, sokkal inkább küszöbön álló, reális forgatókönyvnek.

Az elképzelt forradalmat a főhős nézőpontjából ismerjük meg, aki a narrátor is egyben. Egyes szám első személyben meséli el életének azt a néhány hónapját, melyben belekeveredik az eseményekbe, a forradalom közepébe úgy, hogy gyakorlatilag végig kívülálló marad. A nevén nem nevezett, huszonnyolc éves elbeszélő anyjával és öccsével él egy külvárosi panellakásban, autós futárként, területi képviselőként dolgozik, egyetemi tanulmányait félbehagyta, afféle sodródó, tehetetlen figura, aki egyszer csak, önmaga számára is váratlanul egy forradalom kellős közepén találja magát. A harcos légió tagja lesz, de nem eszmék miatt vagy személyes meggyőződésből csatlakozik a kormány ellen harcolókhoz. A koncepció valószínűleg egy lézengő, céltalan, kissé fásult „forradalmár” megteremtése volt, kinek perspektívájából kiválóan megmutathatóak és láttathatóak a forradalom (és egyben a mindenkori forradalmak) eszmei és gyakorlati visszásságai. A Konrád téri békés tüntetés egyik napról a másikra forradalommá válik, az elbeszélő pedig annak harcos alakulatához is csatlakozik, holott egyetlen vágya, hogy hazamehessen, lezuhanyozhasson és aludhasson egy jót. S hogy szenvedélyesség és elkötelezettség híján hogyan kerül mégis középpontba, miért viszi vásárra a bőrét, teszi kockára az életét egy olyan ember, aki valójában nem hisz a forradalom eszméiben (ha ismeri őket egyáltalán)? Frissen megismert barátnője, a bölcsész Nikka miatt. A lány személyisége tökéletes ellenpontja a főhősének: elszánt, elkötelezett, harcias, aktív forradalmár, aki tisztában van a kitűzött céllal, az igazságtalansággal, amiért küzdenek. Az elvek embere, egyben egy rendkívül ellenszenves karakter. Olyan hős, aki rendkívül okos, harcol az elveiért, de csak addig, amíg kényelmesnek és viszonylag kockázatmentesnek tűnik ez a harc. Ugyanakkor bárkit feláldoz, mindenkitől elvárja a bátorságot, szenvedélyt, tettrekészséget. A lány miatt keveredik a főhős a forradalomba, kerül szembe családjával, a betevőért küzdő ápolónő anyjával és a barikádok másik oldalán álló rohamrendőr öccsével. Bár a regény nem a magánéleti szálra, a „szerelemre” helyezi a hangsúlyt, látható, hogy a narrátor áldozatait, igyekezetét Nikka semmibe veszi, szeretetéhségét nem elégíti ki, az első adandó alkalommal cserbenhagyja a fiút, akit véleménye szerint ő faragott férfivá. A szöveg gyenge pontja épp ennek a kapcsolatnak a kidolgozása. Potozky nagyon szépen felépíti, megformálja a két karaktert, jól láttatja különbségeiket, de a közöttük lévő érzelmi viszony gyenge lábakon áll, nem kellőképpen hiteles. A fiú vonzalma és kötődése teljesen motiválatlan, ha csak nem végtelen magányát, kötődési vágyát, tehetetlenségét, passzivitását látjuk ebben is megjelenni.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kolozsi Orsolya, Pannontükör.hu, 2018. február 2.