Új regénye jelent meg magyarul a világhírű svéd írónak, Per Olov Enquistnek. Valójában az Egy másik élet „javított kiadásáról” van szó: Enquist egy évtizedek óta halogatott, megkerült, elásott magánéleti téma megírására szánta el magát. – Laik Eszter kritikája arról, hogy miként sikerült a múlt titkainak feldolgozása.

Legutóbb 2011-ben látogatott Budapestre a Könyvfesztivál díszvendégeként Per Olov Enquist, akkor az Egy másik élet című önéletrajzi regénye, illetve első gyermekkönyve, A Három Barlang hegye megjelenése alkalmából – mindkettőt Kúnos László fordításában olvashattuk. Enquistet ismert drámái mellett (például A tribádok éjszakája vagy A földigiliszták életéből) nálunk azóta leginkább az Egy másik élet szerzőjeként szokták emlegetni. A műnek már a címe is magában hordozza azt az eltávolító gesztust, ahogyan az író egyes szám harmadik személyben beszámol Enquist nevű hőse életútjáról, a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján bekövetkezett törésről: mélyrepüléséről az alkoholizmus bugyraiban, illetve az elvonókúra kórházbörtönében. Ezek az ismerős mozzanatok is visszatérnek a most megjelent Példázatok könyve – Szerelmes regény című művében.

Aki az előző kötet megjelenésének idején követte az író nyilatkozatait, leszűrhette belőlük, hogy történetének itt még nem lesz vége, de Enquist kétértelmű válaszokat adott a kérdésre: folytatja-e még az önéletrajzi regényt a küzdelmes időszak lezárulta után is? „Még most is azt gondolom, hogy nem fogom továbbírni, de ha azt nézzük, az önéletrajznak vannak más, trükkösebb formái is” – nyilatkozta néhány éve az Origónak. Nos, nem ő lenne, ha végül nem csinálta volna meg, mégpedig a trükkösnél is trükkösebb formában. A Példázatok könyve – Szerelmes regény egy hosszú évtizedek óta halogatott, megkerült, elásott magánéleti téma kibontása, Jákob birkózása az angyallal, melynek áldásából legfőképp mi, olvasók részesülünk.

Az ajánló szerint a könyv egy tizenöt éves fiú találkozását beszéli el egy ötvenegy éves nővel, melynek katartikus élménye a fiú egész életére kihat. Annál is inkább, mert senkinek nem beszélhet róla. A regényből legalább négy történetszál látszik kibontakozni, és mindegyik ama bizonyos 1949-es találkozás felé tart, vagy ahhoz fűzi vissza az író. Enquist szálvezetése azonban nem a lineáris, aprólékos öltésekkel elvégzett, teljes kép kivarrásának módszerét követi: sokkal inkább az a benyomásunk, mintha a hímzésnek vagy szövésnek a visszáját látnánk, kesze-kusza, tarka szálak erdejét, melyek nyomvonala hol eltűnik, hol újra felbukkan, de egész máshol, mint várnánk. A kivarrott szövet valós képéhez tehát nincs hozzáférésünk, és ahogy követjük az írót története útvesztőjébe, lassan megértjük, miért ő is csak a visszája felől képes szemlélni a mozaikosan feltárt életutat.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Laik Eszter, Irodalmijelen.hu, 2018. február 7.