Az első írás a címlapon lévő fotóról szól, mely 1989. október 23-án készült. Kérdés, mi történt azóta. Erről beszélnek az esszék. Mindig tárgyszerűek és mindig személyesek. Néha két évszám szerepel alattuk. A szerző átírta, pontosította őket. Nemcsak akkor, ha politikáról van szó, hanem akkor is, ha költészetről. Igazából a két dolog nem válik szét: az, aki itt a világot szemléli, egységben lát. A saját életét a korral és a történelemmel együtt, a költészetet a magánéletével és a világgal együtt. Egyetlen trükkje van: azt mondja, amit gondol. Ha tanácstalan, ha kétségei vannak, azt mondja. Ha valamit biztosan tud, akkor azt. Van-e szükség a „magas” irodalomra, és van-e szükség őrá, ezt egyszerre kérdezi. És hogy mindketten, a magas irodalom meg ő – elitizmussal kompenzálják a kétségeiket, közli félszegen. Ám ha valamiben biztos, akkor sem habozik: „egy dolog azért van, amit tényleg biztosan tudok: azt, hogy ki az igazi költő”. (161.) A legszebb, hogy ezek után van képe azt is leírni: „Igazi nagy költő szeretnék lenni.” (163.) Emelem kalapom. Egyébként ebben a remek esszében, A költészet megkopasztása címűben van egy lenyűgöző gondolatsor a modernizmus szemszögéből Odüsszeuszról és a szirének énekéről.

Milyen apróságokon múlnak néha a fontos dolgok. Nekem a lúdbőr az libabőr. A közért pedig kisbolt. Sokat számít a szóhasználat, mérleghinta vagy libikóka, egres vagy piszke, Auschwitz vagy Trianon, a kizárólagosságra törekvő rossz kérdésföltevés családok és országok sorsát képes eldönteni.

Kemény István esszéi arra mutatnak példát, hogy lehet a rossz kérdésekre jó válaszokat is adni. Sőt, jó kérdéseket is föl lehet tenni. Habár azokra meg könnyen rossz válaszok érkezhetnek. Ugyanakkor a határozott és szellemes, erős, de nem erőszakos válaszok lehetőséget adnak az értelmes gondolkodásra, beszélgetésre. Kemény idézi Mészöly Miklós 1987-es szelíd figyelmeztetését: az értelmiség két részre szakadhat. Egyik oldalon „a kizárólag »felzárkózni« törekvő sznobság”, másik oldalon „az egyetemessé nem érlelt hangvétel és látókör”. A kettészakadás, mint Kemény írja, 1990‑ben megtörtént, „egy cinikusan mosolygó fölényesre” és „egy fogcsikorgató frusztráltra” szakadtunk szét. „Közben elveszett az értelmiség erkölcsi és szellemi tőkéje, de megérkezett az utcán alvás, az éhezés, a kilátástalanság, a kivándorlás. Na meg a kidobóemberek: bajod van, testvérem? Megbeszélhetjük! De rajtuk kívül senki más nem akar itt megbeszélni semmit.” (72.)

Kemény István számomra igen szimpatikus közéleti alapállása a következő (milyen beszédes, hogy 2014-ben mindezt a német Tagesspie­gelnek fogalmazta meg): „A jobboldali kormány cinikus. Vigyorogva vonogatja a vállát, ha a baloldali szavazók elküldik a gyerekeiket az országból: annál jobb, több hely marad a mi gyerekeinknek! Szóval a jobboldali kormánynak tényleg van pozitív, közös és reális jövőképe. »Mindössze csak« a négymillió szegény, a kivándorolt félmillió és a kivándorolni készülő százezrek számára nincs. A baloldalnak igaza van, hogy szemben áll ezzel a jobboldallal. Hiszen egyébként is szinte mindig igaza van a baloldalnak. Mert a baloldal már csak ilyen. Úgy lett kitalálva, hogy mindig igaza legyen. Mert mindig azt mondja, hogy a szegényekkel van. Meg az elnyomottakkal van. A baloldal mindig ideákra hivatkozik: az összes ember szép jövőjére. Csak konkrét tervei nincsenek.” (77.)

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Károlyi Csaba, És.hu, 2017. június 2.