Egy regény regénye – az erdélyi változat (Alföld)

„A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni […]. Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, le­rá­gott csont…” – írja Vida Gábor tavaly megjelent önéletírásában, illetve állítása szerint: regényében, amelynek műfaja nem pusztán absztrakt irodalomelméleti prob­léma, hanem egyben az olvasóval kötött szerződés kérdése is (26–27.).

A kiváló angol irodalmár, Steven Connor (kicsit nehézkesen lefordítható) fogalma, az addressivity, a „címzettség” elválaszthatatlan egy szöveg elnevezésétől. A narratológia: a történetek struktúráinak értelmezése és azok kommunikációs normája ugyanannak az éremnek a két oldala. A szövegek elnevezésének, kategorizá­lá­sának rendszere önmagát beteljesítő próféciaként működik. Nádas Péter Világló részletek című művét a – vélhetően a Jelenkor Kiadó szerkesztője, Csordás Gábor által írt – fülszöveg emlékiratnak nevezi, míg maga Nádas az alcímben így ha­tá­roz­za meg művét: Emléklapok egy elbeszélő életéből, s ezzel a gesztussal egyben kijelöli az autentikus olvasat nyomvonalát. Azaz éppúgy olvasatokat akar kizárni, mint meg­erősíteni, hiszen az olvasók a mű használata során magától értetődővé váló be­fogadási stratégiáit radikálisan befolyásolja az író által javasolt önmeghatározás.

Vida könyvével hasonlóan ellentmondásos a helyzet. Ebben az esetben ugyanis a Magvető Kiadó szerkesztője, Szegő János által írt fülszöveg távolságtartóbb, mint a Vida által adott alcím: „Az Egy dadogás története így lesz írói pályakép, egy tér­ségnek és magának az önéletrajziságnak is a regénye.” Vida a belső címoldalon használja a zárójelbe tett regény alcímet. Azaz keverednek a műfajok, valóságra való reflexiók és a nagy fikciók, s ráadásul Szegő – okkal – a Vida által írt Erdélyt me­taforának és ütközőtérnek nevezi, s – szintén okkal – messze nem magától értetődő helynek tekinti azt. A végeredmény, hogy Vida fent idézett, a meg nem írt nagyregényre vonatkozó mondatai egy – a zárójelbe tett alcímnek megfelelően – megjelent regényből származnak, s nyilván nem véletlen ez a kettős, önmagát ér­telmező keret. Azaz az önéletírás szerzőjének saját magára vonatkozó kommentárja és a regényíró szövegépítési stratégiája elválaszthatatlan egymástól. Vida címzetteket teremtő, olvasatokat kijelölő öndefiníciója a feltétlen őszinteség élményének és látszatának evidenciáját, tehát a személyesség bizonyosságát, az önéletírói paktum szerződésajánlatát vonja vissza, s teremti meg ugyanott a fiktív szöveg lehetőségét, ráadásul mindez vízvonal alatti, tehát nem látható, de igencsak fontos összefüggést teremt eddigi munkásságával.

Vida előző könyve, az Ahol az ő lelke (2013) ugyanis igazi fikció, azaz regény, amely a századvégi, első világháború alatti, utáni elbeszélést értelmező, határozott fel­ütéssel kezdődik. „És bár nem feladatom választ adni arra a kérdésre miért történhetett ez meg, pontosabban: miért hagytuk elveszni Erdélyt, a félreértések elkerülése végett röviden kijelentem, hogy soha nem volt rá szükségünk, és azért nem kapjuk vissza soha többé, mert úgysem tudnánk mihez kezdeni vele. Mi, magyarok, így, többes szám első személyben.” (5.) Ez a tárgyilagos és persze ugyanolyan hevült kijelentés egyszerűen nem ismeri el a Trianon-trauma létét, ellenben azt Nagy-Magyarország felelősségének tekinti, szükségszerűségnek és etikai vétségnek egyaránt.

Vida ugyan eltérő módon, de mindkét könyve elején úgymond még kívülről szól bele a saját munkájába, tesz mintegy vallomást arról, amit aztán mind a két re­gényben elkerül, azaz hogy van, vagy minimum volt egy Erdély, amely – minden általa is le- és megírt bonyolultság és bonyodalom ellenére – ahistorikus egységében, mitikus valóságában, de ugyanolyan kényszerűen és kényszeredetten foglalkoztatja az írót, mint az olvasót. S ez az Erdély azok számára is mitikus valóság, identitásteremtő tér, akik mit sem tudnak arról a valóságról, amelyet a szerző az Egy dadogás története lapjain felidéz.

Ez a két direkt vallomásértékű felütés, illetve tényszerűnek tekintett megállapítás azért is figyelemre méltó, mert amint belemegyünk a történelem meghatározta, de történelem alatti terek jelentéstörténetébe, azaz rálépünk az irodalom mezőire, akkor már cseppet sem magától értetődő, hogy mi is lehetett volna a Nagy Erdély-regény tárgya, amint az sem evidens, hogy mit is jelent a kíméletlen önkritika, mely szerint soha nem volt Erdélyre szükségünk, és „úgysem tudnánk mihez kezdeni vele”. Elég nyilvánvaló, hogy harag és sértettség üt át ezeken a mondatokon, de amilyen erős és határozott az indulat ereje, olyan nehezen ismerhető ki a pá­tosz mögött a tárgyilagos elemzés intenciója.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: György Péter, Alfoldonline.hu, 2018. június 13. 

(Megjelent az Alföld 2018/3. számában)

2018-06-13 12:53:00
Hirvonen, Elina
Fordította: Szécsi Noémi
,,Amikor egy csendes diák bejön az iskolába, fegyverrel a kabátja alatt, és lelövi tíz osztálytársát, mindenkinek az áldozatok szüleire kell gondolnia. Milyen szörnyű lenne az egyiküknek lenni. Milyen...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ