A képek történetében megfigyelhető kultusz nem csupán gyakori témája, de éltető közege is Krasznahorkai nyelvi művészetének. Hiszen a jelentős életművel rendelkező író jellegzetes külső tulajdonságai (hosszú haj, szakáll, kék szem, kalap, fekete öltöny…) valamiféle ikonikus–mitikus állandóként kísérik, vagy ha tetszik, keretezik a szövegekre vonatkozó (arányos) tiszteletet, olykor (aránytalan) imádatot. Mi több, a Krasznahorkai-kultusz tárgya sokszor nem is annyira a szöveg (poétikai minősége) lesz, mint inkább a szerző (ikonikus alakja). Könnyen visszájára fordulhat hát az irodalmár Roland Barthes egykori fordulata, amennyiben a szerző metaforikus halála helyett nem ritkán immár a szöveg szimbolikus halálát tapasztaljuk. Amit ma sem hívna másként az Ady-kultuszt ostorozó Kosztolányi, mint ahogyan 1929-es vitairatának címében nevezte: „az írástudatlanok árulása”. Az írástudók felelőssége manapság pedig az volna, hogy a látványos vizuális túlkínálat közepette is inkább arra figyeljenek, ami a lényeg: a szövegre. Vagy, miként esetünkben, azaz a szépíró Krasznahorkai és a fényképész Ornan Rotem közös vállalkozása esetében: a szöveg és a szöveget kísérő képek kapcsolatára. Már csak azért is, mivel volt erre példa korábban Krasznahorkai pályáján, a festő Max Neumannal közösen jegyzett könyv, a 2010-es ÁllatVanBent formájában.

Krasznahorkai László egyik korábbi elbeszélésében, amely a hangzatos C[h]risto morto címet viseli, ironikus körülmények között felbukkan a széles látókörű és nagy hatású művészettörténész, Hans Belting, aki például Kép és kultusz című könyvében alaposan körüljárta a premodern kultikus kép és a modern művészeti kép különbségeit, illetve a különbségek ellenére érvényesülő átmenetet a két képtípus között. Ráadásul a Krasznahorkai-elbeszélést tartalmazó 2011-es kötet, a Seiobo járt odalent több írásában is hangsúlyosan jelen van az esztétikai kép időszakát megelőző szakrális kép iránti elkötelezettség, vagy legalábbis a fájdalmasan mohó vágy, hogy modern (vagy posztmodern) körülmények között újratapasztaljuk a kultikus kép egykori misztériumát, amely átváltozott vagy eltorzult formában egyébként is minduntalan mutatkozik jelen környezetünkben – a legtöbb esetben valamiféle (kereskedelmi vagy politikai célú) vizuális környezetszennyezés formájában. Éppen ezért kell megbecsülnünk a képek iránti egykori tisztelet (vagy imádat) újraéledésének színvonalasabb változatait.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bazsányi Sándor, És.hu, 2018. június 29.