Csukott szemmel (Kulter.hu)

Krusovszky Dénes József Attila-díjas költő immár másodjára látogat el a próza birodalmába. Novelláskötete, A fiúk országa megírása (2014) óta – a kisregény műfaji mezsgyéjén könnyedén átlépve – a nagyregény ígéretföldjére érkezett.

Persze új könyvét, az Akik már nem leszünk sosem című 540 oldalas regényt – a maga különböző korszakokból származó életmetszeteivel – tekinthetjük kisregények és novellák rafinált ötvözetének is, hisz elég nehéz megindokolni, miért tartozhat össze egy 1956-os pogrom, egy 1986-os aktív eutanázia históriája, illetve egy 1986-ban Hajdúvágáson született férfi, Lente Bálint válságidőszakának analízise. Az ugyanis, hogy az említett fiatalember teljesen véletlenül rábukkan egy magnókazettára szülővárosa hajdani tüdőszanatóriumának falai közt, s ez a kazetta épp az ’56-os hajdúvágási (történelmi tényként hajdúnánási) zsidók elleni hajszáról, gyújtogatásról és lincselési kísérletről őriz meg egy tanúvallomást, még nem teszi szükségessé sem a magnófelvétel teljes tartalmának, sem a keletkezési körülményeknek a részletes rögzítését. Mint ahogy nem indokolja mindezt a záró fejezetnek egy véletlen egybeesése sem, az, hogy Lente Bálint apai nagybátyja, Zoltán lehetett az az ápoló, aki a hangfelvételt készítette. Sőt, ez a váratlan egybeesés még zavarba is hozhatja a régi vágású olvasót, hisz az életnek ugyan meghatározó jegye az esetlegesség, regényekben mégis kimódoltnak s így kínosnak érezhetjük.

Eszünkbe juthat Esti Kornél Kosztolányihoz intézett intelme is:

„Össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.” Ez az intelem talán a könyv implicit szerzőjére is hatott, hisz a fent jelzett történetek eléggé elkülönülnek, s a regényidő sem feltétlenül lineáris jellegű, van, hogy tótágast áll. És hogy még széttartóbb legyen a könyv, mindhárom történetet más tónusú, más retorikájú szöveg közvetíti. A ’86-os narratívát egy klasszikusokon edződött kívülálló elbeszélő adja elő a Dzsinn című (156 oldalas) fejezetben, folytatása pedig a mű elején, a Prológusban olvasható.

Ez a narrátor jól ismeri a Heine-Medin-kór légzésbénultjainak kórházi életét.

Tömören és pontosan jellemzi a mindennapjaikat, és árnyaltan festi le egy igen figyelmes, tapintatos ápolónak a gondozottaival való kapcsolatát. A Prológusban ugyanez az ápoló (egy festményből tudhatjuk, hogy azonos a hajdúvágásival) Iowában él, 1990-ben, s a felesége iránt tanúsít gyöngéd figyelmet. Látszik, hogy meghitt a kapcsolatuk, csak az a baj, a férfi a maga önvédelmével édeskeveset törődik. A Prológus a maga novellányi terjedelmében és váratlan csattanójával így épp az ápoló haláláról kell, hogy beszámoljon: figyelmetlenül vezet, s balesetet szenved. Az elbeszélői tónus, akárcsak a Dzsinn-fejezetben, itt is nyugodt, látszólag szenvtelen, igazából együtt érző, s a külső elbeszélő itt is az ápoló nézőpontjából szól, bár egy tagmondat erejéig áttéved a narráció első személybe: „Úgy szeretném képzelni, hogy boldog volt, amikor gázt adott” (18.).

Az 1956-os forradalmi tüntetés zsidóellenes pogrommá fajulását maga a szemtanú, az Aszalós nevű légzésbénult, vastüdős beteg mondja magnóra 30 év távlatából. Ez a tanúvallomás része ugyan a Dzsinn-fejezetnek, ám szenvedélyességével, szaggatottságával kiválik abból. Elemi erővel törnek fel Aszalós emlékei a gyerekkorról, a gyermekágyas anya haláláról, az apa málenkij robotba hurcolásáról, a nagybácsi dühödt részegségéről s a testvérrel való szimbiotikus kapcsolatról. Aztán beszámol a lelkes tüntetésről, az izgatott cselekvésvágyról, mely elég gyorsan fordul át – és épp a nagybácsi uszítására – garázdaságba, gyújtogatásba, lincselésbe. Aszalós lázas szavaiban, láttató képsoraiban ott érezhetjük a részeg tömeg pusztító indulatát, kárörömét, de a beszélő elkeseredett dühét is, majd kétségbeesését és félelmét. Hisz számára már akkor, a pusztítás sodrában is nyilvánvalónak tűnt: valami jóvátehetetlen történik, aminek meglesz a büntetése. Lebénulását majd ekként fogja fel, bár talál némi mentséget is. 14 éves volt, gyerek, nem tudott semmit, csak az apja hiányát érezte, s a nagybátyjának elhitte, hogy Strasser a bűnös meg a többiek, akik visszajöttek a lágerekből. Hogy miattuk hurcolták el az apját. A lávaömlésre emlékeztető vallomással Aszalós azt remélte, leteheti már az élete terhét. Ám ehhez újra az ápoló segítsége kellett. Az nem vigasztalta, hogy vallomása nyomán az élete egésszé állt össze, s tanúságot tehetett arról, miféle ősbűnökre képes az ember, ha nem érti vagy félreérti a világot, netán hamisan közvetítik számára.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Domján Edit, Kulter.hu, 2018. július 6. 

2018-07-06 15:56:56
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Bourdeaut, Olivier
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Egy kisfiú meséli el családja titokzatos tündöklését és bukását. A tehetős család mintha a világon kívül élne, barátok, mulatságok töltik ki napjaikat hol Párizsban, hol spanyolországi villájukban. A szülők...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ