Ezek a történetek azt sugallják, hogy az életben olykor különösebb előjelek nélkül is akadnak pillanatok, amelyek kilengetik a hétköznapok ingáját, és lehetővé teszik, hogy kilépjünk a mókuskerékből. Az ilyen pillanatokat ragadja meg Terézia Mora ezekben a gazdag szövetű, érzékletesen megírt, a fordulatokat linearitásuk ellenére sem nélkülöző elbeszélésekben. Szereplői ugyanannyira elesettek és magányosak, amennyire mindnyájan azok vagyunk.

A recenzió címe idézet. A mondat a magyar származású, német nyelven író Terézia Mora hatodik saját könyve, egyben második novelláskötete leghosszabb elbeszélésének elején szerepel. A portugál panzió című történet hőse, Mario panziót üzemeltet. Az épület eredetileg a szülői ház volt, amelyet Mario megörökölt és átalakíttatott, ám hiába, hogy tanult szakmája ügyvéd, elfelejtette befizetni az örökösödési adót, így hát a vendégek körüli napi ügyek intézése mellett (bevásárlás a reggelihez – a vendégek elég sokat esznek, ezért Mario az olcsó és tartós élelmiszereket veszi –, a szennyes elvitele stb.), illetve saját magánéletének szervezésén túl most még az adóval járó bürokratikus és anyagi jellegű teendőkkel is foglalkoznia kell. Konkrétan el kell adnia néhány bútort, hogy az adót be tudja fizetni. Igen ám, de a szállítók eltörik az egyik ágy lábát, a bútor ráadásul beszorul a lépcsőfordulóba, ahonnét Mario csak két vendége segítségével tudja kiszabadítani, akiket hálából vacsorára hív, amely során kiderül, hogy egyikük, egy ifjú hölgy portugál létére még nem evett csigát, de nem is tangózott. Mario elviszi hát egy tangóbárba, aminek következményeként lemarad a szerelme, Indra korábban megbeszélt érkezéséről. Indra hosszú távra bérelt szobát a panzióban, most viszont szakít és elköltözik, ám a bérleményt Mario szinte azonnal ki tudja adni egy másik lánynak. A történet szerencsés véget ér – már ha véget ért egyáltalán.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Benedek Szabolcs, Es.hu, 2018. október 5.