Mándy Iván novelláin és levelezésén nem fog az idő, szereplői körében otthonosan érezzük magunkat. Az író kicselezte a múlékonyságot.

Meglepő, mennyire nem fogott rajtuk az idő: telnek-múlnak az évtizedek, Mándy novellái azonban ugyanazt a hasonlíthatatlan élményt nyújtják, mint hajdanán. Világuk színei nem fakulnak, jellegzetes figurái nem váltak anakronisztikussá, körükben ma is otthonosan érezzük magunkat, a varázs nem csökken. Az író tudta, hogyan kell kicselezni a múlékonyságot. E kortalanság részben talán abból fakad, hogy a novellák miliője többnyire roppant távol esik a történelmi, a tágabb közösségi mozgásoktól, konfliktusoktól, az író rendre oda vezet bennünket, ahol mintha megállna az idő. E művek cselekményének, feszültségeiknek és tragédiáiknak alig van társadalmi dimenziója, az ábrázolt események – tág időhatárokon belül – bármikor megtörténhettek. (Jelzésszerűen olykor mégis beszüremkedik a nagyvilág: az Egyszerű tag szadista főbérlőjéről megtudjuk, hogy korábban nyilas volt. Egyszerű tag.) – Szereplőinek főként csak privát élete van, ebben a szférában mozognak, kapcsolataik itt szövődnek. Meghatározatlanságuk egyszersmind az elavulás biztos ellenszere. Ráadásul az időtlen periféria esendő hősei többnyire alaptípusokat képviselnek, elemi emberi vágyakkal, szorongásokkal. A félkegyelmű cigánylány tartozni szeretne valakihez. Az esetlen kamasz hódítással próbálkozna. A férfi anyja halálát igyekszik feldolgozni. Örök élethelyzetek. Mándy írásaiban a tárgyi környezet, a pesti táj részletes, roppant plasztikus ábrázolása gyakran minden átmenet nélkül víziókba vált át. Mozognak az idősíkok, cselekményszálak. Olykor nehéz eldönteni: egyáltalán ki beszél itt? Mintha folyvást az ébrenlét és az álom, a valóság és a szürrealitás határmezsgyéjén járnánk. Itt van otthon igazán a Mándy-novella narrátora. Stílusa annyira egyéni, hogy általa a mű könnyedén túlélte a változásokat.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Balogh Ernő, Népszava.hu, 2018. október 25.