Mán-Várhegyi Réka első regényében visszatérnek a Boldogtalanság az Auróra-telepen (PRAE.HU–József Attila Kör, 2014) címadó novellájának fő témái: értelmiségi buli, szociológusszerelem, centrum és periféria közötti feszültség. A Mágneshegy (Magvető, 2018) úgy szól az ember meghatározottságáról, az újratermelődő egyenlőtlenségekről, az akadémiai életben jelen lévő szexizmusról, hogy a legkevésbé sem válik didaktikussá. Lehetek-e más, mint a szüleim? Áthidalható-e a szakadék, amely azáltal jön létre, hogy a társadalom tagjai különböző mennyiségű kulturális tőkét tudnak maguknak felhalmozni? Mit jelent értelmiségi nőnek lenni? Egyszerű válaszok helyett pazarul megírt regényt kapunk, amely égetően fontos társadalmi problémákat tár fel.

– A regénynek számos, gondosan kidolgozott szereplője van, a történet több társadalmi réteget bemutat, a magyar vidéktől Budapesten át New Yorkig ível, pszichológiai kérdéseket vet fel, folyamatosan hangsúlyoz genderszempontokat, és még szellemek is felbukkannak benne. Nagyot merítettél: hogyan tudtad mindezt az anyagot egyben tartani?

– Először szkinhedekről kezdtem regényt írni, később szociológusokról, még később értelmiségi nőkről, de nem voltam benne biztos, hogy tudom, valójában mi érdekel. Tapasztalatom szerint könnyű összetéveszteni az önmagunk számára tudatosan kijelölt intellektuális vagy esztétikai természetű érdeklődésünket azzal, ami mélyebben munkál bennünk, amihez intenzívebb a viszonyunk. Ez persze nem újdonság. Ami engem illet, ezt a keresést élem át mindig, még a legrövidebb szöveg megírása előtt is meg kell találnom a kérdést, amely leginkább foglalkoztat.

Részben ez az oka, hogy vagy hatszor futottam neki a regénynek. Az utolsó változat előtt végigrágtam a közel ezeroldalnyi előzményt, tudatosítottam, milyen témák és milyen szempontból érdekesek a számomra, és mindent, amit fontosnak találtam – képet, problémát, mellékszereplőt, mondatot, bármit – cédulákra írtam. Ezeket a cédulákat aztán részben tartalmi szempontok alapján, részben az intuíciómra hallgatva fejezetek szerinti csoportokba rendeztem. Ha a megírandó fejezetre gondoltam, nem egy szép egyenes vonalat láttam magam előtt, hanem inkább a cédulákon szereplő szavak gomolygását. Írás közben aztán tovább rendezgettem a cédulákat, kerestem a helyüket a szövegben, és hellyel-közzel meg is találtam.

– A Mágneshegyben kétféle narráció váltakozik: egy első, valamint egy harmadik személyű. Az egyes szám első személyben elbeszélő szereplő gyakran mintegy kívülről elemzi saját viselkedését, az egyes szám harmadik személyben beszélő narrátor pedig sokszor kölcsönzi hangját a szereplőknek – mintha nem lenne éles határ belső és külső között.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kőszeghy László, És.hu, 2018. november 23.