Októberben jelent meg Dragomán György második novelláskötete, a Rendszerújra. A 15 év terméséből készült válogatás a valóságos és a feltételezett diktatúrák világát járja körül, felvillantva a totális elnyomás és a szabadulás lehetőségét is. Az íróval az alkotás folyamatáról, a folyamatos küzdelemről és a technológia veszélyeiről beszélgettünk.

PRAE.HU: „Átkukucskálok valahova, átnézek egy kulcslyukon, és meglátok valamit, amit nem kellene” – nyilatkozta nem is olyan rég egy interjújában. A Rendszerújra esetében mi volt az, amit meglátott?

Minden történetnél más. Van például egy novellaciklus benne, a Gát, ami úgy született, hogy megláttam a villamoson egy nőt, aki éppen zöld halat vett ki a táskájából. Persze csak azt hittem, hogy hal, valójában a pénztárcája volt. De én akkor már elkezdtem azon gondolkodni, hogy rendben, mért fogna egy nő halat a kezében. Minek. És akkor tulajdonképpen megláttam a kép mögött ezt a történetet, kitaláltam, hogy létezik egy vízalatti város, ahova visszajárnak a lakók. Aztán amikor megírtam, éreztem, hogy ez olyan erős helyszín, amivel érdemes foglalkozni, így lett belőle ciklus. Ha elemezni akarom, akkor azt mondom, hogy valószínűleg a honvágy miatt írtam, elvégre is ez egy elsüllyedt város, ami ott van az emlékek mögött, de mégsem elérhető, és emiatt veszélyes is. Mégis, mindegyik szöveg más. Akkor tudok írni, ha meglátok valami olyat, ami engem is meglep. Amire nem készülök fel, amiről nem tudom, hogy ott lesz. Sose látom előre, hogy mit fogok írni, néha csak egy kép van, néha még az sem. Sőt, az is előfordul, hogy a kép, ami miatt elkezdődik egy történt, végül ki is marad az egészből.  

Ezért mondja azt, hogy az írás veszélyes? Mert nem látja előre, mi fog történni?

Igen, egyrészt nem tudja az ember, hogy mi lesz, másrészt nagyon kudarcos is. Sokkal több írásom lesz nem jó, mint jó. Ami nem lett jó, azt meg ki kell dobni. Minden novella mögött van rengeteg nem sikerült történet, és ez nagyon nyomasztó. Az ember ül egy szövegen, dolgozik rajta öt napig, és nem, nem, nem működik. Ez kudarc. A kudarcot el kell viselni. És az veszélyes, amikor azt érezzük, hogy semminek nincs értelme.

Az írás néha euforikus, néha depresszív, és a depresszív szakaszokat is ki kell bírni. Azt hiszem, az is része az íróvá válásnak, hogy az ember megismerje a saját kudarctűrését. Tulajdonképpen én önmagammal bokszolok, és nagyon sokszor teljesen ki is ütöm magam, de újra és újra fel kell állni. Aztán hátha sikerül.

Tehát a kudarc élménye a novellisztikánál nagyon erős. A regénynél is, de ott egy kicsit más, mert vannak ugyan kudarcok, de a végén mégiscsak lesz egy könyv. Úgy még nem jártam, hogy egy regényt ne tudtam volna befejezni, de novelláknál rengetegszer, tele van a számítógépem félkész írásokkal. Ezek annyiban nem jelentenek még kudarcot, hogy egyiket sem adtam fel. Egyszer majd befejezem őket valahogy. És hát azért is veszélyes ez az egész, mert nincs kit hibáztatni. Enyém a felelősség, bármit csinálok.

PRAE.HU: Ha már emlegette a regényeket: A fehér király és a Máglya sajátossága, hogy az egyes szövegeket lehet novellaként is olvasni. Itt a Rendszerújrában lát olyan ciklust, ami kisregényként is működhet?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Dézsi Fruzsina, Prae.hu, 2018. november 17.