-   Megjelent a legújabb versesköteted, a Radnóti Színházban bemutatták az Oidipusz gyermekei című darabodat. Amikor beszélgetésünkhöz a Centrál kávéházat javasoltam, örültél, és azt mondtad, jó, üljünk a Karinthy-kép alá. Miért?

-     Ott szoktam ülni, és csak segítettem vele, hogy megtaláld az asztalt. Nekem ez már nem valami Karinthy-törzshely, hanem a sajátom volt vagy nyolc évig. De hogy miért kocsmákban dolgozom, arra nagyon egyszerű a válasz, nem volt nagyon lehetőség otthon dolgozni, és közben megszoktam, nem tudok nem ilyen helyen írni.

-     2000-ben írtad a Zalai passió vígeposzt. Miért kezdtél epikát írni?

-     Hogy jött a verses epika? Nem tudom. Amikor az ember kezdő, minden ösztönös. Huszonegy éves voltam, három éve még gimnazista, és annyira frissek voltak az olvasmányélményeim. Talán pont azért, mert nem volt nagyon kortárs irodalmi élményem. Nekem még Petőfi volt, Vörösmarty, akkor miért ne írjak ilyet? Hogy ez nem volt a 20. században vagy csak alig, egy-egy csúcsműben, arról nekem nem kellett tudnom. Úgyhogy ösztönös volt, nem is tudtam, hogy van-e ilyen, csak amikor megjelent, rácsodálkoztam a reakciókra. Nem volt ebben okosság, ez csak szerencse.

-     Orbán János Dénes köréhez, az Előretolt Helyőrséghez tartozol. Lehet, hogy tájékozatlanság, de először azt hittem, hogy erdélyi vagy.

-     Nem baj az, mindenki azt hitte. Az első könyvemnek, a Vajnak (Kievezni a vajból, 1999. Kolozsvár) a hátlapján ott volt, hogy 78-ban született Keszthelyen, és az utolsó pillanatban a János leszedte, hogy Keszthely. Nem volt terjesztve, hogy erdélyi vagyok, de nem volt kimondva sem, hogy nem ottani. Ez egy játék volt. Úgyhogy egyáltalán nem tájékozatlanság: ha eljön egy helyőrséges kompánia ide felolvasni, ki tudja, hogy jobbról a második éppen magyarországi? Senki. Ha meg nem kérdezik, miért kéne külön elmondani?

-     Az új köteted címe M1/M7. Sokféle versből válogattátok össze.

-     Egy kötetben lehet sokszínűség, többfajta világ, megszólalás, téma, tapasztalati szint, de hát ez hét év. Az egész húszas éveim majdnem. A pályakezdő két-három évet leszámítva, onnantól kezdve idáig. Vagy háromszor ennyi, folyóiratokban megjelent verset néztünk meg a szerkesztővel, én 25 címet választottam ki. Végül valamivel több lett. Az a furcsa, hogy egyszerre kellett azzal küzdeni, hogy ez egy sorkötet, és egyszer egy ?besztof" az elmúlt hét évből. A kettőből kellett valahogy egyet gyúrni, és nem volt egyszerű. Amit mostanában írok, és amit mondjuk az elmúlt évben írtam, teljesen más kategóriák, mint a hét évvel ezelőttiek. Ezeket hiba összeereszteni, mert megölik egymást. Nálam minden évben új világ van.

-     Épp ezt akartam megkérdezni. Kritikusaid szerint most találtál önmagadra. De ha minden évben új világod születik, akkor minden évben önmagadra találsz, nem?

-     Hát nem tudom. Én mindenesetre David Bowie-rajongó vagyok, sokat tanulok tőle. Nagyra tartom benne, hogy hatvanakárhány évesen is minden lemezével meg tud fiatalodni, és teljesen más szögben mozdul el, mint amit várnak tőle. És ezt szinten tudja tartani. Amióta a popzene létezik, majdnem azóta létezik ő, és folyamatosan tartja, hogy soha nem ráülni arra, hogy már senki nem vár tőle semmit. Mindegyik lemezébe belepusztul, hogy más legyen, új legyen, és egyik sem buta kísérletezés, hanem ráadásul még jó is. Szerencsés ember, hogy tudja így csinálni.

-     A színház milyen?

-     Az új világ. Pályakezdő lehetek másodszorra is, és ez felszabadít. Tehát jó, élvezem nagyon.

-     A darabbal kapcsolatban nyilatkoztad, hogy nem kell különösebb hajlékonyság ahhoz, hogy megtaláld saját magad a mások elképzeléseiben is, épp elég, ha van fantázia vagy kellő őrültség a mások ötletében, pont olyan, amiben magadra ismersz, és itt szerencsére volt. Mi volt ez?

-     Nagyon izgalmas áthúzni egy antik dolgot egy analógia mentén a mai korra. Hogy a kar itt egy mai család, és a testvérharc hasonlít egy kicsit a mai állapotainkra. Irigyeltem a rendező ötletét, hogy ez neki jutott eszébe, mert akár nekem is eszembe juthatott volna. Tetszik az ötlet, és amellett, hogy irigykedem, óriási ajándék, hogy ezzel az ötlettel én kezdhettem valamit. Ez volt az az őrültség. Szerintem elég nagy őrültség egy Polüneikész-Eteoklész-dologból csinálni egy 2009-es Magyarországot. Az ilyesmi mindig is érdekelt. A saját drámám, ami nem felkérés meg nem a más ötlete, az is nagyon ezzel fog foglalkozni. Drámai költemény lesz, abban gondolkodom. Remélem, hogy már van annyi színpadi gyakorlatom, hogy úgy meg tudjam írni, hogy előadható is legyen, hogy irodalom és színház legyen egyszerre.

-     Mindig érdekelt a színház?

-     Nem, soha nem érdekelt a színház. Két éve ilyenkor engem még nem hívott fel Horváth Csaba, hogy írjam át színpadra a Kalevalát. Azt gondoltam, hogy nekem a színházhoz semmi közöm nem lesz. Epikával foglalkoztam, és megint csak egy óriási szerencse és véletlen, hogy pont egy eposzt kellett átírnom színpadra... Ugye én addig már két kiseposzt írtam, és maga a műfaj is izgatott, a mitológia izgatott, ezzel megkaptam, hogy átvigyem ezt egy harmadik műnembe, a drámába, és hirtelen benne maradtam a színházi világban. Szerencse volt, de ha engem elsőként az Oidipusszal keresnek, megcsinálom, mint egy kalandot, és nem maradok benne, szerintem. De így, hogy egy eposszal kerestek meg, amit műfajként már azelőtt is műveltem - hát szerencse, folyamatosan szerencse.

-     Mitől függ, hogy egy író milyen műfajba teszi bele a mondanivalóját?

-     Egy költő? Egy alkotó? Nem tudom. Én abból nem alkuszom, hogy az eszközök költőiek. Abból soha. Nem is fogok. És ezzel nem zárkózom be egyáltalán, mert hát egyszerre három műnem van előttem, és mindegyikben azt csinálok, amit akarok. És most már valamennyire élni is lehet belőle, versből lényegében. Nem vagyok drámaíró. Ha meg epikát csinálok, az verses epika, nem vagyok író. Ezért kérdeztem vissza, hogy az írót hogyan érted. Mert van a gyűjtőfogalom, hogy író. Ez is dühít, hogy ez a gyűjtőfogalom, hogy író. Miért? Régen ez úgy volt, hogy Bródy Sándor a prózaköltő, Bródy Sándor a drámaköltő. A költő volt a gyűjtőfogalom. Most ez már más, most az író. Ez van.

-     Úgy látom, elég nagy sikere van az Oidipusznak.

-     Nem tudom, már láttam üres sorokat. De biztató, hogy gimnazista osztályokból láttam két előadáson egy-egyet. Beszoknak, hogy hátha nem kell elolvasni az Antigonét, vagy a tanár viszi őket valamiért. Hátha ez segít rajta. Térey Asztalizenéje az igazi kasszasiker, két éve telt házzal megy.

-     Milyen volt ezzel a három nagy emberrel dolgozni? Mármint hogy Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész.

-     Találkoztam a három naggyal, de amellett, hogy a keretet nekem rendelkezésemre bocsátották, már hogy a három nagy drámaíró, nem volt velük sok dolgom, mert a sajátommal foglalkoztam. Nem bántottam őket, meg nem akartam valami rock and roll gesztusként jól megmutatni, hogy én most mit tudok velük csinálni. Igyekeztem alázatosan meg tisztelettel, de amellett saját magamat adtam.

-     És a kortárs alkotókkal milyen volt együtt dolgozni?

-     Jó. Szeretem őket.

-     A színészekkel?

-     Lassan tényleg két éve ismerek színészeket, és furcsa élmény, mert azelőtt nem ismertem. Ott is ugyanannyi jó meg kevésbé jó ember van, mint bárhol máshol. De szereztem igazi barátokat, akik megmaradnak mindigre. Az első csapatom, a Kalevalás banda az szinte egy az egyben megmarad nekem, ők voltak az elsők. És a mostaniak közül is lettek barátaim.

-     Milyen az, amikor a szöveged életre kel a színészek segítségével? Volt már tapasztalatod a Kalevalával...

-     Ott vagyok a próbákon, ha valami kérdés van, vagy sorcsere, azonnal meg tudom csinálni. Végül is ők fogják viselni azt a köntöst, tehát ha ők nem érzik jól magukat benne, átírom, kicsit sem érzem, hogy a szövegem a legfontosabb. Nem a Bibliát írom... Racine Atáliájának fordítása érdekes volt, mert ott rögzített a versforma, az elég kemény, rímesek a sorok, cseng-bong, adott a szótagszám, cezúra van minden sor közepén; az egy nagyon jó költői játék volt. Mint tizenkét éve, Kolozsváron, lényegében ugyanazt a tudásomat kellett használni, azonnal kellett rímet mondani, de úgy, hogy jó legyen a másik helyére. Tanulható technika, nem egy nagy mutatvány. Megtölteni tartalommal, az a mutatvány. Hogy költő van-e mögötte vagy csak rímbohóc.

-     A tartalom, az meg a társadalmi élet...

-     Is. Nem kizárólag. És nem társadalmi élet, úgy mondanám inkább, hogy közérzet. Csak hát sajnos erről beszélnek, mert valamiért érdekes, hogy kevesen csinálják, Kemény, Térey. Én meg nem tartom érdekesnek, mert hogyha megnézzük a magyar költészeti hagyományt, abban benne volt, csak az elmúlt 30-40 évben ez valamiért kínos, vagy méltatlan költői téma. Hát egy nagy fenét. Az elmúlt 50 év kihagyása miatt, ha egy fiatal költő nem ehhez az 50 évhez kötődik, hanem az azelőtti négyszázötvenhez, az miért annyira furcsa? Hat-hét éve szitokszó volt a verses darab is, most meg keresik. Nem múlnak el a dolgok.

-     Továbbra is drámaköltő szeretnél lenni?

-     Költő, és kész. Még hogyha cikket írok, azt is úgy írom, mint egy költő.

-     Cikkeket is írsz?

-     Most már nem. Jegyzeteket, régebben. Nem, mert a színház az megadott nekem mindent; ami ötletem van, amit régen cikkekben írtam, most van lehetőségem beleírni a darabba. A színház egy óriási tégely! Verseket el tudok benne helyezni: belefoglaltatik a líra, az epika, és még elő is adják. Aztán az ember hátranéz a nézőtéren, és látja, hogy háromszáz ember van: jé, mint költő, körülbelül ennyit fogok meg egy könyvemmel.

-     Hallhatnánk a készülő darabról valamit?

-     A Tavaszi Fesztivál egyik programja lesz a József Attila Színházban, Horváth Csaba rendezi, az a címe, hogy A tiszta méz. Nem egybefüggő történet, hanem kis etűdök, mozgásszínház, mint a Kalevala, ugyanazzal a stábbal. Miről szól? Annyit elárulok, hogy a Romantika éve lesz jövőre.

Kiadvány:
Szálinger Balázs
M1/M7
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
Szepesi Dóra
barkaonline.hu