A mű nyelvezete könnyen zavarba ejtheti az olvasót, aki minduntalan úgy érezheti, erős falakba ütközik, miközben valahol mélyen mégis érintve érezheti magát. E kettősség végigkíséri a mű befogadását, valami idegen tárgyilagosság uralja a versek hangulatát, miközben, talán a témák vagy egy-egy ismerős helyszín hatására, mégis pontosan tudjuk, miért ismerős mindez.

Szálinger Balázs új verseskötete már címében egyértelművé teszi, hogy szerves folytatása kíván lenni elődjének. Nem csak elnevezésében idézi azonban ez a mű a korábbi, 360° című kötetet. Tudatos folytonosság fedezhető fel a két könyv között, mely már a külcsíny alapján is egyértelmű: a fehér színű 361° épp komplementere a korábbi, fekete borítójú kötetnek. Szálinger tudatos szerkesztését mutatja a ciklusszámok folytonossága is, az új kötetben az 5., 6., 7. és 8. ciklust olvashatjuk. A két mű azonban nem csupán láncszerűen illeszthető össze, a második könyv egyfajta tükröt tart az elődjének, s ironikus hangvételével rámutat az esetleges hangsúlyeltolódásokra is. S talán az sem véletlen, hogy a kis könyvben pont 40 költeményt találni: a költő idén ünnepelte negyvenedik születésnapját.

A kötetet első alkalommal olvasva azonnal feltűnhet, hogy az egész művet sajátságos, a 360°-étól eltérő hangulat lengi be, bár itt is jellemző marad a lírai én a magyar vidéket pásztázó tekintete. Talán csak Szálinger lehet képes rá, hogy az indusztriális táj közéleti témákat is sűrűn érintő ábrázolása során fel tudjon villantani valamiféle bizakodást, reményt.

A mű nyelvezete könnyen zavarba ejtheti az olvasót, aki minduntalan úgy érezheti, erős falakba ütközik, miközben valahol mélyen mégis érintve érezheti magát. E kettősség végigkíséri a mű befogadását, valami idegen tárgyilagosság uralja a versek hangulatát, miközben, talán a témák vagy egy-egy ismerős helyszín hatására, mégis pontosan tudjuk, miért ismerős mindez. A technika, mellyel Szálinger dolgozik, ismét egyedi: a tárgyilagos pontosságra törekvés mellett nyelvének szerves részét képezi az irónia, s épp ez, a tudományos szavak, szakkifejezések ironikus környezetbe ágyazása hozza létre azt az erőteljes bizonytalanságérzetet, mely végül eluralkodik az olvasón. Mindezek mellett kiemelendők az olyan líraibb darabok, mint a Dunavirágzás, melyhez hasonló művek látszólag meglepetésszerűen bukkannak fel a kötetben, s intim hangulatukkal egy csapásra ledöntik az imént említett falakat. Ráadásként megemlíthetjük még a folyamatos közép-európai összekacsintás gesztusát, mely szintén végig jelen van a kötetben, mégis, az objektív kifejezések hatására olyan érzésünk támadhat, mintha mi magunk lennénk az az idegen, aki kívülről próbálja megérteni ezt a sajátságos, sztyeppei összetartozást.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mirk Klára, Art7.hu, 2019. január 21.