Ez itt a tét. Azonban ha Karl Ove Knausgårdról, a kínosság, a szorongás és az ördögnek gyónás mesteréről van szó, biztosak lehetünk benne, hogy nem labdázás és hétvégi családi kirándulások megszépített emlékei töltik meg a bő négyszáz oldalt. Újabb – és egyre összeszedettebb – alámerülések a brutális férfiegóba a Harcom harmadik kötetében.

Mire szolgálnak az emlékek?

Arra, hogy megőrizzünk néhány jelentékeny momentumot azokról, akik fontosak nekünk? Legalábbis fontosak voltak életünk egy-egy pontján, vagy csak valamilyen módon befolyásolták a történetünket? Esetleg arra valók, hogy megőrizzük, kik voltunk életünk különböző időszakaiban, gyerekként, kamaszként, otthon, a szüleinkkel, az iskolában és iskola után az udvaron, hogy milyenek voltunk, amikor szerelmesek lettünk, amikor játszottunk, amikor gyászoltunk? Mire jó az emlékezés? Másoknak akarjuk továbbadni a történetünket? Vagy csak magunk számára formáljuk az elbeszélést mint gyurmát, mindig éppen olyanra, hogy a jelenlegi identitásunknak megfeleljen a múltunk? Bárhol is keresem a választ ezekre a kérdésekre, az ént nem tudom kikerülni.

Az emlékezés önző műfaj – ezt az állítást Knausgård önéletrajzi regényfolyama sem cáfolja meg.

Minél több darabját olvashatjuk magyar fordításban az eredetileg címek helyett csak sorszámokkal ellátott Harcomnak, annál egyértelműbbnek látszik, hogy a hatkötetes vállalkozás erre a feszültségre (is) épül.

A gyengébb második kötet után a harmadik nemcsak újra felhúzta a sorozat szintjét, a nemzetközi hájpra is érdemessé téve, de a lezárása bármelyik eddiginél erősebb. A Harcom 3. az első után megint erősen, esszéisztikusan kezd, azután bevezeti a témát: a felnőttkorban játszódó Szerelem után ismét a gyermekkorba nyúl vissza az elbeszélő, ezúttal még korábbra, mint eddig. Ezzel meg is válaszolja a kérdést, ami a második kötet olvasása közben végig a fejemben szólt: Hová lehet ezt még fokozni? Újabb életkorok bevezetésével kerüli el a csömört, amibe a folyamatosan fenntartott intenzitás is torkollik idővel; de az is lehet, hogy csupán a szerelem témája nem testhezálló számára, és ez nyomta rá a bélyeget az előző kötetre.

Rögtön a 14. oldalon leszögezi, hogy hiszen ennek a fickónak gyenge az emlékezőképessége!

A szöveg elején nem értelmezhető ez másként, mint figyelmeztetésként: a csábító önéletrajzi értelmezés nem kielégítő. Ezért is lenne felesleges és téves összefoglalnom, hogy miről szól. Ha néhány gondolat erejéig mégis maradunk a konkrét cselekmény síkján, a tétje a Harcom harmadik kötetének, és előrehaladtával a sorozatnak is: a lyukak betöltése. Visszanyúl a kisgyermekkorig, az iskola kezdetéig, hogy aztán egy szinte egyenes vonalú történetet írjon le a kamaszkorig. Eltér ez a szerkesztési elv az előző kötetekétől a linearitásában és a felnőtt narráció szinte teljes hiányában is.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Orbán Krisztina, Kulter.hu, 2019. április 25.