A Faustus Afrikában esszéi a kívülállás és az önazonosság – egymással összefüggő – kérdéseire keresik a választ. A „magyar” fejezet további írásai (az Ajtony Árpádról és Szerb Jánosról készült portré, illetve a Kertész Imre korai vígjátékait elemző esszé; ezeket részben az köti össze egymással, hogy a kortárs kulturális kánonokból kihullott vagy eleve bele sem került szövegekkel foglalkoznak) éppen úgy, mint a később Londoni Iskolának nevezett, részben „emigráns” festőkből álló brit művészcsoport tevékenységéről szóló rész írásai. A kötet főhőse Frank Auerbach – valamint két közeli rokona: Samuel Beckett és William Kentridge; róluk a nyitó- és a zárófejezet szól. (A Faustus Afrikában cím és a borító szintén a johannesburgi képzőművész híres színházi produkcióját idézi.) Három olyan alkotó áll tehát a középpontban, aki a saját identitásán végzett kitartó munkájával képes volt eljutni a „politikán túli szabadsághoz”, s műveivel úgy színre vinni a személyiség megalkotásának részben szükségképpen politikai természetű kérdéseit, hogy maguk a művek kívül maradjanak a közvetlen ideológiai értelmezhetőségen

Miután a szerző röviden összefoglalta, mit gondolt Siegfried Kracauer majd’ száz évvel ezelőtt a detektívregényről, és ismertette a tíz éve magyarul is elérhető esszé ítéletét a műfajról (a krimi fontos zsáner, de nem lehet köze a magaskultúrához, mert a regények nem elég egyediek, és a befejezésük óhatatlanul giccsbe hajlik), azonnal új mondatba kezd. „S valóban van – minimum – egy érv, amely zavarba ejtheti azokat, akiknek imaginárius közösségébe sorolnám magam”, ismeri el a Faustus Afrikában szerzője, s ember legyen a talpán, aki az „imaginárius közösség” hívószavára ne kettőzött érdeklődéssel olvasná tovább a mondatot, hátha ő is e képzeletbeli közösség tagjai közé tartozik, „amit pusztán azért is megtehetek, mert senkit sem hozok vele kényelmetlen helyzetbe, akiknek az elképzelt többes számához tartozók nem kedvelik a giccs szitokszóként való kezelését”, az olvasó bőszen bólogat (vagy épp dühödten rázza a fejét), „s nem feltétlen látom a drámai és jóvátehetetlen esztétikai különbséget a Casablanca remekművé avatott s számos önreflexiót felmutató giccse és Lev Kulesov Alekszandra Hohlovával közösen rendezett, Mi, uráliak című háborús realista idillje között”; és a mondatnak még mindig nincs vége. Újabb négy sorban a szerző elmagyarázza, hogy az utóbbi film milyen (világ)politikatörténeti-kulturális okok miatt válhatott mára jószerivel tökéletesen ismeretlenné a könyv megcélzott olvasói számára.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bárány Tibor, Es.hu, 2019. április 26.